A két nappal ezelőtt kiadott Columbia-jelentés három fő fejezetet tartalmaz. Az első rész azt taglalja, hogy mi történt, a második azt, hogy miért történt mindez, a harmadik részben pedig a vizsgálóbizottság az amerikai űrkutatás jövőjét vizsgálja. Most induló sorozatunk első részében - igazodva a jegyzőkönyvhöz - megvizsgáljuk, hogy mi történt.
Az STS-107 utat a NASA még 1997-ben elkezdte tervezni. Ekkor a startot még 2000 harmadik negyedévére ütemezték. Egy hasonló küldetést terveztek 2002 őszére is, azonban mindkét repülés végrehajtásához kevés volt a NASA kerete, így végül a két küldetést összevonták, majd kiegészítették az amerikai-izraeli közös programmal. Az első, hivatalosan kiadott start-dátum 2001. január 11. volt. A kezdési időpontot végül tizenháromszor módosították, így a Columbia végül ez év január 16-án startolhatott az STS-107-re. A halasztások közül a legjelentősebbek: A Columbia végül január 16-án indulhatott útnak. A visszaszámlálás - amely az idő szempontjából kritikus kísérleti eszközök berakodása, illetve a kiterjesztett (16 napos) küldetés miatti többlet-üzemanyag feltöltése miatt 24 órával hosszabb volt, mint egy átlagos visszaszámlálás - során gyakorlatilag említésre méltó esemény nem történt, minden rendben volt tehát a legöregebb űrrepülőgép 28. startjának végrehajtásához. Az űrrepülőgép közép-európai idő szerint 16.39-kor indult útnak. Felszállás közben a rendszer igen erős keresztszélbe került. Az orbiter szárnyának terhelése elérte a tervezéskor specifikált csúcsérték 70 %-át. A vezérlő rendszerek korrigálták a szél hatásait. A baleset után megtalált adatrögzítőn lévő jelek tanúsága szerint a vezérlő rendszer aktívabb volt, mint a megelőző repülések bármelyikén. 57 másodperccel start után a keresztszél és az annak hatásait korrigálni igyekvő rendszer működése miatt a rendszer alacsony frekvenciájú rezgésbe (lengésbe) kezdett. A rezgést a folyékon oxigén lötyögése okozta. Ez normális jelenség, azonban ennél a repülésnél a rezgés amplitúdója nagyobb volt, és tovább tartott, mint az eddigi repülések alapján normálisnak tartott érték. 95-105 másodperccel a felszállás után a keresztszél erőssége kisebb volt, és ez is hozzájárult a rezgés fennmaradásához. A rezgés a szilárd hajtóanyagú rakéták leválásakor, 127 másodperccel az indítás után szűnt meg. A külső hajtóanyagtartályt az űrrepülőgéphez rögzítő V alakú tartórúd-kettős terhelése jóval a tervezési maximum alatt volt. A repülési rendszer pedig végig biztosította a rendszer stabilitását. A felbocsátás felvételeinek utólagos elemzése során kiderült, hogy az indítás után 81,7 másodperccel az orbitert a külső tartályhoz rögzítő bal oldali rúd környékéről egy nagyobb, és legalább két kisebb szigetelőhab-darab vált le. További analízisek során feltárták, hogy a nagyobb darab 0,2 másodperccel később a Columbia bal szárnyának alsó feléhez, a belépőéli RCC-paneleknek csapódott. A nagyobb habdarab a felvételek szerint 50-70 cm hosszú és 30-45 cm széles volt, és másodpercenként legalább 18 fordulattal bukdácsolva mozgott. A becsapódáskor a hab és az űrrepülőgép közti relatív sebesség 660-920 km/h közöttire becsülhető. A becsapódás utáni törmelékeső a Columbia bal szárnya alatt - Forrás: CAIB Két perccel és 7 másodperccel a Columbia indítása után a szilárd hajtóanyagú rakéták rendben leváltak a külső tartályról, majd normál módon, ejtőernyővel az Atlanti Óceánba ereszkedtek, ahonnan hajókra emelték, és újrahasznosításra a Kennedy Űrközpontba szállították őket. Hozzávetőlegesen nyolc és fél perccel start után a Columbia főhajtóművei rendben lekapcsolódtak, és levált a külső tartály is az orbiterről. A Columbia tehát elérte az első, átmeneti pályáját. 41 perccel felszállás után két percre bekapcsolódtak a nagy manőverezőhajtóművek, így kialakult a Columbia végleges, közel kör alakú pályája. Pályára érkezés után a napirendnek megfelelően a legénység elkezdte felkészíteni az űrrepülőgépet a 16 napos űrutazásra, majd megkezdték a tudományos program végrehajtását. A start másnapján, anélkül, hogy a Columbia legénysége, a földi irányítás, vagy bárki más tudta volna, az űrrepülőgéptől elsodródott egy ismeretlen tárgy. Az orbiterhez viszonyítva a tárgy sebessége 1-5 km/h volt, és leválása után két napig maradt még Föld körüli pályán, majd a Föld légkörébe visszatérve elégett. Az objektumot a baleset után, a követési adatok utólagos elemzése alapján vették csak észre, és további elemzések alapján a szakemberek valószínűsítik, hogy a start során történt becsapódáshoz köthető. A küldetés hátralévő része gyakorlatilag említésre méltó nehézség nélkül telt el. A tudományos program végrehajtása rendben haladt, majd befejeződött. A küldetés közben, egészen pontosan a második napon, a start nagy felbontású felvételeinek elemzésekor derült ki, hogy leváló habdarab csapódott a gép bal szárnyának. A felvételeket alaposan átnézték, majd a vizsgáló csoport arra a megállapításra jutott, hogy a felvételek felbontása nem megfelelő ahhoz, hogy meg tudják becsülni a Columbia szárnyán keletkezett sérülés mértékét. Így hát azzal a javaslattal álltak elő, hogy a NASA kérje fel a Védelmi Miniszériumot, hogy készítsenek nagy felbontású képeket a pályán lévő űrrepülőgépről. Ez a kérés azonban elakadt a bürokráciában. A becsapódás vizsgálatára külön csoport alakult a NASA-n belül, akik hasonló elhatározásra jutottak. Mivel a nagyfelbontású képek azonban nem készültek el, a csapat csak matematikai modellekkel tudott dolgozni, ami azonban nem alkalmas ilyen jellegű becsapódás hatásainak becslésére. Hat napi vizsgálódás után végül arra az álláspontra jutottak, hogy valószínűleg helyi felmelegedéseket fognak észlelni visszatéréskor, de nem állították egyértelműen, hogy az űrrepülőgép szerkezete is károsodhat. Így a küldetést vezető csapat (Mission Management Team) egyszerűen úgy vélte, hogy a szokásos, repülések közti karbantartással megoldható a probléma, további lépésekre nincs szükség. A NASA mérnökei azonban figyelmeztető e-mail-eket írtak, azonban ezek a figyelmeztetések nem jutottak el a megfelelő szintre. Február 1-én aztán elérkezett a leszállás ideje. A két pilóta közép-európai idő szerint 14:15-kor végrehajtotta a fékezőmanővert, majd a belépéshez szükséges állásszögbe manőverezte a Columbiát. A légköri fékeződés szakasza 14:44:09-kor kezdődött meg a Csendes Óceán fölött. 6 perc alatt a szárnyak belépőélei és az orr több száz Celsius-fokos hőmérsékletre melegedett fel. Mindössze 3 és fél perccel a légkörbe lépés után, a baleset után megtalált adatrögzítő adatai szerint, a bal szárnyban a megszokottnál nagyobb mértékű volt a felmelegedés. Egy perccel ezután a Columbia a terveknek megfelelően jobb fordulóba kezdett, hogy ezzel is csökkentse süllyedésének mértékét, ezáltal tehát kevésbé melegedjen fel. 14:50:51-kor a Columbia elérte a maximális felmelegedés pontját, majd 14:53:26-kor elhaladt az Egyesült Államok nyugati partja fölött, Sacramento térségében. A Columbia az Új-Mexikói rádióteleszkópok fölött - Forrás: CAIB 14:53:46-kor az orbitert körülvevő forró levegő színe hirtelen fehérre változott. Ez volt az első látható jele, hogy darabok hullanak le a Columbiáról. Négy hasonló esetről számoltak be a szemtanúk a következő 23 másodpercben, majd egy hirtelen, erős felvillanást láttak, amikor a Columbia átrepült a Kalifornia-Nevada határ fölött. Ekkor az űrrepülőgép a hangsebesség 22,5-szeresével repült (Mach 22.5), 68 km magasan. A következő négy perc alatt 18 hasonló jelenség látszott, miközben a Columbia Utah, Arizona, Új-Mexikó, majd Texas állam fölött repült. 14:54:24-ig a leszállás teljesen normálisnak látszott az irányítóközpontban. Ekkor az egyik repülésirányító észrevette, hogy a bal szárnyban négy hidraulikus érzékelő meghibásodott. 14:56:30-kor a Columbia a jobb fordulóból bal fordulóba váltott Arizona fölött. 14:58:00-kor a Columbia már az Új-Mexikó - Texas határ fölött repült, Mach 19.5-tel, 63 km-es magasságban. Körülbelül ebben az időben veszíthette el azt a hővédő csempét, amelyet később a baleset helyszínétől nyugatra legtávolabb találtak meg. 14:59:15-kor a földi irányítás tájékoztatta a Columbiát, hogy észlelik a bal oldali futómű guminyomásának elvesztését. Erre már egy félbeszakadt válasz érkezett a Columbia parancsnokától, Rick Husband-től: "Vettem........". Ez volt a Columbia legényégének utolsó adása. 15:00:18-kor a Columbia az amatőr felvételek tanúsága szerint szétesett. Folytatjuk... Kapcsolódó cikkek:
- Az eredetileg tervezett Triana kísérlet helyett a FREESTAR kísérletcsomagot kellett integrálni a küldetésbe, emiatt jelentős késést szenvedett a program.
- A Columbiát az STS-99 jelű küldetése után nagykarbantartásra a Boeing palmdale-i egységébe szállították. Az STS-99 idején tapasztalt hibák miatt az összes űrrepülőgépen, így a Columbián is ellenőrizték a teljes belső vezetékezést. A Columbián ezeket a vizsgálatokat a nagykarbantartása idején hajtották végre, így a munkálatok elhúzódtak, és az űrrepülőgép végül 2001 tavaszán került vissza a Kennedy Űrközpontba.
- Időközben aktuálissá vált a negyedik Hubble űrtávcsőszerviz, és ez sürgősebb feladatnak bizonyult, mint az STS-107 mikrogravitációs kísérleteinek végrehajtása. Így az STS-109-es út az STS-107 elé került.
- Legutóbb, 2002 nyarán ismét át kellett vizsgálni a teljes űrrepülőgép-flottát, mivel az Atlantis fő üzemanyagvezetékeinek egy kritikus pontján hajszálrepedéseket találtak. Mire ezekkel a munkákkal végeztek, a Nemzetközi Űrállomás kiszolgálása ismét fontosabb feladat volt, így két út, az STS-112 és az STS-113 került az STS-107 elé.
A bűnös: a hab és a NASA szervezete
A Columbia Balesetét Vizsgáló Bizottság (CAIB) ma az előre megadott időpontban közzétette 248 oldalas jelentését. A balesetnek a jelentés szerint egyformán oka a már sokszor emlegetett habdarab, és a NASA szervezetén belüli sajátosságok.
