Húsz másodpercig tartott a siker egykor. A világ első sikeres marsi leszállását produkáló szonda 35 éve startolt, hogy félévi repülés után még fél percig se működjön. De a leszállás sikere mégis megilleti.
Schiaparelli és Percival Lowell csatornái már a múltéi voltak, a Holdat is meghódította már a tudomány, az űrkutatás korai korszakában mégis csak néhány hintamanővert sikerült tenni a szomszéd bolygók mellett. A Szovjetunióban elhatározták – némileg ellensúlyozandó a Holdnál őket ért vereséget –, hogy ezen változtatnak. Felbocsátják a Mars-szondák második generációjának első küldötteit, amelyek pályára is állnak a szomszéd bolygó körül és egy kis egység le is száll a felszínre. Ehhez a hatvanas évek derekén kifejlesztett Proton hordozórakéta volt a technikai alap, amely képes volt eljuttatni egy űreszközt a Marshoz. Amint megszületett a rakéta, megkezdődött a tervezés.
A Marshoz eljutni nagyjából két és fél évenként lehetséges, anyabolygónk és a szomszédja pályája akkor hozza elég közel egymáshoz a két bolygót ahhoz, hogy gazdaságosan és rövid idő alatt juthasson el egy űreszköz egyikről a másikra. A szovjet tudósok ezeket a két és félévenként bekövetkező indítási ablakokat célozták meg, hogy a Mars-szondák új generációját megalkossák, majd fel is küldjék. Az első soron következő – és a tervezéssel elérhető – indításokra 1969 tavaszán kerülhetett sor. Az eredmény totális kudarc volt. A szovjet tervezési filozófia szerint két egyforma szonda startolt egy indítási ablakban, hogy így növeljék a siker esélyét. Az M-69 kódnevű szondapáros mindkét tagja még az emelkedés fázisában megsemmisült, mert mindkét esetben felrobbant alattuk a Proton rakéta.
Az új remények 1971-et, a következő indítási ablakot célozták meg. Az eredeti tervek szerint 1971-ben már a ’69-es szondák pontos mérési adataira építve egy továbbfejlesztett szondapáros indulhatott volna útnak, csakhogy nem voltak adatok. A szovjetek ekkor hazardírozni kezdtek: 1971 a ritka – 15-17 évenként bekövetkező – nagy Mars-közelség éve volt és ekkor könnyebb volt szondát juttatni a bolygóhoz (azaz ugyanakkora hordozóeszköz kapacitással nagyobb tömeget, több kísérleti eszközt lehetett megmozgatni). Ezért úgy döntöttek, hogy mégis a bonyolultabb, új szondákat küldik. Pontosabban még ettől is érdekesebbet eszeltek ki. A tervek szerint előreküldtek volna egy nagyobb szondát, amely már az odaúton, majd a pályára állást követően méréseket végzett volna, amely adatokkal később frissítették volna a két utóbb startolt szonda számítógépét. Ekkoriban ugyanis még nem álltak rendelkezésre a Mars keringésére, vagy a Mars körüli pályára vonatkozó pontos adatok. Ezekre nagy szükség volt, hiszen korábban a Hold is okozott meglepetéseket a röppálya tervezőinek, amikor felfedezték a mascononokat (tömegcsomókat), melyek befolyásolták egy-egy szonda pályáját. És nem álltak rendelkezésre az atmoszférára vonatkozó adatok sem, amelyek a leszállás tervezéséhez lettek volna fontosak. A leszállóegység tervezésénél nagyon fontos lett volna tudni, hogy egyáltalán hogyan tervezzék a szonda formáját, mennyire viselkedjen lövedékként, vagy mennyire vitorlásként és végül milyen ejtőernyő kell a leszálláshoz.
Emellett az elsőként startoló szondát radar-irányjelzőnek is szánták a mérnökök a másodikként és harmadikként érkező szondák számára, hogy még inkább pontosítsák és ezzel is biztonságosabbá tegyék a küldetést. Az adatok hiányában azonban maradt a „találgatás” és a hiányos ismeretanyag, hatalmasra növelve a bizonytalansági tényezőt. A szondák minden nehézség ellenére elkészültek és útra készen álltak 1971 májusára.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
A Mars meghódítása (2. rész): Az első űrszondák
A Mars meghódítása (3. rész): 1969 és 1971 – kilenc űrszonda!!!
Először a Marson: 35 éve startolt a Marsz-3 (2. rész)
Manapság a Mars az amerikai Spirit és Opportunity, valamint az európai Mars Express szondák munkája révén a bolygókutatás homlokterében áll. Furcsa, de 40 évvel ezelőtt még sokan azt gondolták, hogy a földiéhez hasonló Élet létezhet rajta. A bizonyítékért először a Mariner-4-et küldték tervezői.
