Kicsit több mint egy napja lehettünk tanúi az űrrepülések legnagyobb jelentőségű startjának. Az események azóta lassan csordogálnak, de a lényeg: az irány és a sebesség megfelelő.
T + 26:45:00
Time Magazine különkiadás 1969. július 17.
Az Apollo-11 már igen messze jár, több mint 200 000 kilométerre, azaz az út felét már meg is tette. Az űrhajósok pár pillanattal ezelőtt hajtották végre az út első pályaközi korrekciós manőverét. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra: egyrészt megfelelő pályán tartják az űrhajót, másrészt letesztelték a főhajtóművet is. A Föld és Hold közötti útvonalon több pályakorrekcióra is sor kerül majd, Armstrongék rögtön a másodikkal kezdték, mivel a tervezett első korrekcióra nem is került sor, olyan pontosan sikerült a holdkompos dokkolás és retrakció után holdirányt venniük. (Az első korrekció lényegében Bormanék Apollo-8-on elhibázott randevúja után került a műveleti tervbe, amolyan biztonsági pufferként, amelyet tökéletes manőverek esetén el is lehet hagyni.) A főhajtómű mindössze 3 másodperces gyújtásával 6,4 m/s sebességváltozást értek el az űrhajósok, aminek majd két nap múlva, a Holdhoz érve lesz nagy jelentősége. Ezzel a jelentéktelen kis lökettel a pályájuk holdi belépőpontja 324 kilométer magasságról 111 kilométerre került lejjebb.
Az űrhajó pontos pályán tartása létfontosságú és éppen ebben a kezdeti fázisban lehet a legtöbbet tenni a pontosságért. A holdűrhajók eddig a „szabad visszatérés pályáján” jutottak el a Holdig és nincs ez másképpen most sem, ez egyfajta biztonsági „köldökzsinór”, az ezen a pályán haladó űrhajó ugyanis simán visszatér a kiindulási pontjáig mindenféle beavatkozás nélkül. Ha nem fékez Hold körüli pályára a hajó, akkor az égitest gravitációja hurokba hajlítja a röppályáját és visszaküldi a Föld felé. Tehát, ha valamilyen baj történne az odaérkezésig, nem kell tenni semmit – sőt egyenesen tilos pályára állni –, automatikusan hazajönne az űrhajó. Ez az út feléig működőképes biztonsági megoldás. Persze, ha már Hold körüli pályára állt az Apollo-11, akkor már ennek az egésznek nem lesz jelentősége. Addig viszont nagyon kell vigyázni, nehogy letérjenek a „szabad visszatérés pályájáról”.
És itt van a jelentősége az időfaktornak. Minél korábban hajtunk végre egy-egy korrekciót, az később annál nagyobb hatással lesz. Az imént láttuk, hogy ha most három másodpercnyi gyújtással – és ennélfogva alig néhány kilónyi üzemanyag felhasználásával – odébb sasszézunk egy kicsit, az két nap múlva 200 km differenciát jelent majd. Ilyen apró lépésekből épül fel a világ legizgalmasabb és legnagyszerűbb expedíciója.
A pályaközi korrekciós manőver másik jótéteménye az SPS tesztje. Az Apollo űrhajó főhajtóműve alighanem ott van a létfontosságú részegységek legelitebb klubjában, működése vagy hibája szó szerint élet és halál választóvonala. Nem véletlen tehát, hogy jó tudni, a kritikus pillanatokban lehet-e számítani rá. Az SPS-t természetesen úgy építették, hogy ne nagyon férkőzzön hozzá a hiba rossz szelleme, nincsenek mozgó alkatrészei és olyan egyszerűre építették, amilyenre csak lehet. Gyakorlatilag két szelep összeereszti az égéstérben a két hipergol hajtóanyag-komponenst, innentől magától megy minden. A hipergol azt jelenti ugyanis, hogy öngyulladó. Ha ilyen megbízható, mégis mi baj lehet? Elektromos hiba a szelepekben, dugulás a vezetékben – láttunk már bennfelejtett porvédő kupakokat, ugye? –, komputerhiba, megannyi eshetőség. A három másodperces sikeres gyújtás most persze az esetleges kételyeket teljesen eloszlatta, az SPS egészséges.
Félúton a Hold felé tehát minden rendben halad.
Godspeed Apollo-11!
Béla Dancsó
Nők Lapja, 1969. július 19. Két napja Amerikában rendkívül látványos módon zajlott le a vitathatatlanul az évszázad eseményének tartott holdraszállás nyitánya, a holdrakéta startja. Vajon melyikünk párja ne lenne most szívesen annak a három fickónak a helyében, akik éppen a Holdra tartanak? Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins űrhajósok alighanem a világ legirigyeltebb emberei, legalábbis az emberiség hímnemű fele által. De vajon elengednék-e a férjüket dolgozni, ha azzal állna elő, hogy vagy hazajön a munkából, vagy nem? Mármint, hogy fele-fele az esélye annak, hogy egy héten belül belehaljon az aktuális munkájába, vagy túlélje. Janet Armstrongnak, Joan Aldrinnak és Pat Collinsnak viszont most pont ezzel kell szembenéznie. Férjeik a tudomány csúcsait ostromolják, de – stílszerűen – csak fifty-fifty esélyük van arra, hogy minden jól süljön el, ám ugyanakkora esélye van annak is, hogy belehaljanak az utazásba. Baj lehet az űrhajóval, hiszen gyakorlatilag a negyedik repülését teljesítő kísérleti eszközökről van szó, semmi garancia arra, hogy minden alkatrész végig kitart, ráadásul a körülmények sem mindennapiak. Aztán baj lehet a leszállással is, hisz még senki sem próbálta, milyen leérni a Hold felszínére. És baj történhet bármikor az út során, hisz mégiscsak a világűrbe, egy ellenséges környezetbe hatolnak be az űrhajósok. Elég egyetlen nagyobbacska meteor, amely rosszfelé kószál, és máris vége mindennek. Csak a mögöttük álló csapat szaktudásában és körültekintésében bízhatnak, hogy senki nem kalkulált el semmit. Ez már a feltétlen bizalom és a bátorság birodalma.
És vajon hogyan él odafönn ez a három fickó, vajon mit irigyelnek tőlük az idelenn maradt hímneműek? Lássuk az életkörülményeket! Az Apollo űrhajó belsejében szűk 30 köbméter áll a fiúk rendelkezésére, nagyjából mint egy 3×4 méteres alapterületű szoba. Persze ebből lejön a műszerfal, az ülések, a tárolórekeszek térfogata, azaz lassan egy spájznyi méretű kis lyuk marad a három ember egy hétnyi életterének. Hogy erről rögtön egy börtöncella jut az eszünkbe? Hát... A dolgon csak az enyhít, hogy a súlytalanság miatt nincsenek kihasználatlan köbcentiméterek, otthon ugye nem mászkálunk, vagy heverészünk a plafonon, itt viszont ez teljesen természetes. Persze az intim szféra azért eléggé sérül, pontosabban szólva nincs ilyen. Zacskókba kell a nagydolgukat végezniük, a kisdolog pedig csövekbe folyik, és nemigen van hely, ahová elbújhatnának egymás elől. De az előző utakon cifrább dolgok is kerültek a légtérbe, hisz egy előre megjósolhatatlan, hányással, hasmenéssel járó szindróma, az űrbeli mozgásbetegség szedi odafönn az áldozatokat. Mosakodás gyakorlatilag nincs, mert a súlytalanságban esetleg elszabaduló és az elektromos panelek mögé lopakodó vízcseppek zárlatot, majd szikrát, végső soron tüzet okozhatnának, amely a tiszta oxigénes környezetben a biztos halált jelentené. Nem véletlenül emlegetik a fenn uralkodó szagokra utalva egymás között az űrhajósok – és főleg az őket fogadó és a visszaérkezéskor az ajtót elsőként kinyitó mentőegységek – az űrhajóikat, mint „repülő vécé”. Nos ezért vannak oda a férfiak...
De mi a jutalom mindezért? A világ első lábnyoma a Holdon. És az emberiség létezésének végéig egy bejegyzés a történelemkönyvekben, mint az első ember, aki egy másik égitestre lépett. Azt hiszem, mégis megéri. És Önök mit gondolnak?
Dancsó Béla
Kapcsolódó cikkek:
Holdra szállunk!