1946 végén a British Interplanetary Society két szakembere olyan ötlettel állt elő, amely megváltoztathatta volna az űrhajózás történetét.
Az első tervek az ember űrrepülésére
A V-2 orrába – az 1 tonna robbanóanyag helyett – olyan kabint terveztek, amelyben egy ember eljuthatott volna a világűr peremére, majd ejtőernyővel tért volna vissza a Földre. A mai „űrugrás” technikáját vizionáló terv azonban nem valósulhatott meg, mert Nagy-Britannia újjáépítése maximálisan lekötötte a rendelkezésre álló forrásokat. Természetesen a katonai fejlesztések is előkelőbb helyet foglaltak el az elosztási listán…
A két angol tervét az amerikai NASA valósította meg, az 1961-ben végrehajtott két „űrugrással”. A V-2-es tökéletesített változata lendítette a magasba Alan Shepard és Virgil Grissom Mercury űrhajóit, amelyek negyedórás repülés után, ejtőernyővel ereszkedtek le az Atlanti-óceánra.
A Szovjetunióban Mihail Tyihonravov – aki felsőlégköri kutatórakéták tervezésével foglalkozott – „az ember 100-200 km-es magasságba repüléséhez szolgáló rakéta létrehozásáról” tett javaslatot. A Szovjetunió akkor légügyi minisztere, Mihail Hrunyicsev (ma űreszközöket előállító gyár viseli a nevét) a javaslatot megvizsgáltatta a légiipari, hadiipari és elektronikai minisztériumok szakembereivel, és jóváhagyásra Joszif Sztálin elé terjesztette. Annak ellenére, hogy a fél ország romokban hevert, a javaslat felkeltette Sztálin érdeklődését. Ne feledjük, hogy már megkezdődött a hidegháború, tehát a rakétát elsősorban katonai célokra kívánták felhasználni. 1953. február 13-án – húsz nappal a halála előtt – Sztálin aláírta azt a dokumentumot, amely évtizedekre meghatározta a nagy távolságokra juttatható rakéták fejlesztését.
A Tyihonravov vezette kis csoport 1945 nyarának közepére már konkrét tervet tett le az asztalra, VR-190 néven (Viszotnaja Raketa-190, Magassági Rakéta-190). A tervben szereplő rakéta természetesen a német V-2-n alapult, de a rakétatest hosszabb volt, egy hermetikusan zárt kabinnal a tetején két pilóta és a műszerek részére. A megnövelt hajtóanyagtartályok 1 tonnával több tüzelőanyagot tartalmaztak a V-2-nél használt 8 tonnával szemben. Az egyfokozatú, folyékony hajtóanyagú rakéta 190 km-es csúcsmagasságra vitte volna fel a kétszemélyes kabint, amelyben a rakétáról való leválás után a két sztratonauta ejtőernyővel tért volna vissza a Földre.
A kísérletek fő tudományos és műszaki irányelvei a következők voltak:
1948-ban az RNII tudományos tanácsa jóváhagyta a VR-190-es tervet, azzal a megkötéssel, hogy az emberek felszállását állatokkal történő kísérleteknek kell megelőzniük. A repülőgépiparral történt egyeztetés is jó úton haladt, de az illetékes minisztérium hatáskörében felmerülő mind több szervezeti probléma a terv megvalósítását meghiúsította. Új intézetek alakultak, és közülük az egyik helyettes vezetője ugyan Mihail Tyihonravov lett, aki vitte magával munkatársait is, de a VR-190-et mégsem lehetett előbbre hozni, mert a kimondottan erre a célra létrehozott osztály csak 1949-re irányozta elő az időközben „Rakétaszondára” átnevezett tervvel való foglalkozást.
R-1-es, alias szovjet V-2-es rakéta szobra Kapusztyin Jarban az első felbocsátás emlékeként. (Szovjetszkaja Koszmonavtyika)
Az 1950-es évektől már minden erőforrást az R-széria kifejlesztésére fordítottak a Szovjetunióban. A Koroljov vezette csoport a magaslégköri kutatórakéták első tucatjának felbocsátása után már világosan látta, hogy az elért eredmények – az igazoltan elért 100 km-es magasság, a 2 tonnát elérő hasznos teher tömege, a fejrészek visszahozása, stb. – lehetővé teszik az ember űrrepülését.
Schuminszky Nándor – Dr. Gál Gyula
(Folytatjuk!)
Tyihonravov elképzelése számos érdekes, az orosz űrhajózásban a mai napig is használatos részletet tartalmazott. Elsőként a katapult elhagyását említhetjük, a sztratonauták a kabinnal együtt tértek volna vissza a Földre. Ezt a módszert 1964-ben a Voszhod űrhajónál alkalmazták először, és a Szojuz űrhajókat sem kell elhagyniuk leszállás közben a visszatérő űrhajósoknak. A VR-190 kabinjának életfenntartó rendszere nem igényelte szkafander viseletét, és már itt is megtalálható volt a kabin alján lévő hővédő pajzs. A puha leszállást biztosító, a Szojuz űrkabinoknál is használt, kis rakéták ötlete is Tyihonravovtól származik.
Koroljov geofizikai rakétáinál is a VR-190-nél javasolt, a fejrész pirotechnikai eszközökkel való leválasztási módszerét alkalmazták.