1986. január 28. A NASA legértelmetlenebb katasztrófája, a Challenger-katasztrófa, amely a start után 74 másodperccel 7 űrhajóst ragadott a halálba, köztük egy civil tanárnőt, Christa McAuliffe-ot.
Az űrrepülőgépet ma sokkal sikeresebb eszköznek tartanánk, ha nem árnyékolná be a történetét két borzalmas katasztrófa. A Challenger katasztrófája egyenesen meghatározta az űrhajó későbbi karrierjét, előrevetítette sikertelenségét. Ám a katasztrófa műszaki oldala mellett a sokkal kevesebbszer említett emberi oldaláról vajmi keveset tudunk. Bob Cenker, a Challenger balesete előtti utolsó repülés űrhajósa, Christa McAuliffe, a katasztrófa „civil áldozatának” munkatársa mesél erről.
Egy Los Angelesbe tartó repülőgépen ültem éppen, és volt egy rádió velem, amin hallottam, hogy baleset történt, hogy a Challenger felrobbant. És ha át tudtam volna nyúlni a rádión keresztül, hogy nyakon ragadjam, megtettem volna, mivel azt állította, hogy ejtőernyőket lehetett látni. Azt mondta keresni fogják a legénységet. És azt gondoltam, „ennek a fickónak halványlila sejtelme sincs róla, hogy miről beszél”.
A gépen mellettem ülő srác rám nézett. Azt hiszem remegni kezdtem, hirtelen rossz bőrben voltam. Megszólított: „Jól érzi magát?”. Mire én: „A Challenger éppen most robbant fel”. Erre ő:, „Óh, ne”, aztán „Ismert valakit a legénységből?”. „Igen, együtt dolgoztunk, tagja voltam az előző legénységnek”. Hívott egy stewardess-t, aki megkérdezte, tud-e segíteni valamiben. Letuszkoltam egy italt, amit igen ritkán teszek egyébként.
Mivel Christa [McAuliffe] és én egyaránt rakományspecialisták voltunk, közeli barátság alakult ki közöttünk. Terveztük, hogy fényképeket cserélgetünk, miután mindketten visszatértünk az űrből. Akkor beszéltem vele utoljára, amikor elindultak Cape-re. Éppen a cuccait pakolta össze, és mivel éppen akkor tértem vissza az űrből, egyre csak kérdezett. „Mesélj, milyen volt, mesélj már, milyen volt.” Én csak mosolyogtam. „Nem, nem, majd Te is megtudod. Semmit nem tudok mondani neked, ami felkészítene rá. Mikor hazajöttél, majd beszélünk róla”.
Emlékszem egy vacsorára Christával, a tartalékával, Barbara Morgannel és az én tartalékommal, Jerry Magiltonnal hónapokkal korábbról. A kockázatról beszélgettünk, és hogy egyikünk-másikunk mennyire szeretne az űrbe jutni. Mivel Christa más területről érkezett, a kiképzésünkről kérdezgetett. „Mi van, ha valami baj támad?” Van egy dolog, ami mindig csodálatra késztetett a NASA-n belül, ahogy egy ilyen kérdésre egy bennfentes válaszolt. „Nos, ha valami balul sül el, akkor elveszítünk egy legénységet”. És ez nem valamiféle nemtörődöm válasz volt. Nem is viccnek szánta az illető, ahogy nem is takargatott vele semmit. Akkor meghalsz – ez egy egyszerű tényközlés volt.
Christa felfogta. Ezért van mindig bajom vele, amikor az emberek azt mondták róla, kívülálló volt. Nem kell ahhoz atomtudósnak lenni, hogy az ember rájöjjön, Te az életedet kockáztatod. És ezt soha, senki sem ferdítette el, amikor Christának magyarázott, legalábbis az én jelenlétemben soha. Soha, senki sem mondta, hogy ez biztonságos.
(Fotó: NASA)
Dancsó Béla
Kapcsolódó cikkek:
Space Shuttle: végső visszaszámlálás
1991. november 27. Az űrrepülőgép többcélú felhasználásának egyik legkevésbé ismert szegmensét a katonai kísérletek adták. A repülések tizedén kellett a Pentagon megbízását is szem előtt tartani.
