A szomszéd égitest nincs kimondottan messze, de hogy odajusson az Ember, az mégis komoly fejtörést okozott a tudósoknak. Ebben a részben a győztes holdraszállási koncepció történetét meséljük el.
Az Apollo-9-re komoly feladatot osztottak a tervezők: el kellett dönteni végleg, hogy tényleg működik-e a LOR koncepció. Ugyanis a LOR (Lunar Orbit Rendezvous – Randevú Hold Körüli Pályán) volt a kulcsa az egész vállalkozásnak. A holdprogram beindításakor még úgy gondolták a tudósok, hogy építenek egy gigantikus rakétát, azzal elrepülnek a Holdra, majd vissza. De az ehhez az elképzeléshez passzoló rakéta tervezett paraméterei messze meghaladták volna az akkori technológiai lehetőségeket. Wernher von Braun ebben a helyzetben javasolta az EOR koncepciót, mely szerint több egységre bontották volna a felbocsátani szánt űrhajót, üzemanyagot, melyet aztán Föld körüli pályán, egy sor egymást követő randevú és dokkolás során állítottak volna össze. De a Holdra juttatott űrhajó még így is túl nagynak mutatkozott ahhoz, hogy biztonsággal startoljon a hazaútra. Még nem ez volt az igazi megoldás.
Az amerikai műszaki értelmiséget lázban tartó holdraszállás gondolata az EOR megszületése ellenére életben tartotta a vitákat, azok tovább folytak még jobb megoldás után kutatva. Tom Dolan – a Vought Repülőgépgyár mérnöke – ásta először elő egy könyvtárból azt az 1914-es elgondolást, amely először említette a Hold elérésének egy új módját, amelyben összekapcsolt űrhajók repültek a Holdhoz, hogy ott szétkapcsolódva csak egy kis holdcsónak szálljon le. Dolan és pár repülőmérnök barátja néhány napon belül kiagyalták a győztes módszert: a Holdhoz két különálló űrhajóval kell elrepülni, amelyből az egyik az oda és vissza úthoz szükséges üzemanyagot és ellátmányt képes szállítani, míg a másiknak csak leszállnia és felszállnia kell. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy a Hold meghódítása után felszálló holdűrhajónak még ott, a Hold körüli pályán kellett találkoznia az anyaűrhajóval (innen származik egyébként a koncepció neve, a LOR is). Ez akkor – 1960-61-ben – mérhetetlenül veszélyesnek mutatkozott.
A NASA először nevetségesnek tartotta az elképzelést, csak egy John C. Houbolt nevű mérnök látott benne fantáziát, aki addig kilincselt a felső vezetőknél, amíg meg nem győzte őket az új koncepció helyességéről. A műszaki lehetőségek is egyre inkább ezt látszottak alátámasztani: az éppen születőfélben lévő Saturn-V pontosan illett a két űrhajóra szabott megoldáshoz (a holdkompos koncepció ugyanis kisebb tömegek megmozgatását jelentette, hiszen nem kellett levinni a holdfelszínre egy csomó, csak az oda és visszaúthoz szükséges dolgot). „Mindössze” egy új űrhajótípust, a holdkompot kellett kifejleszteni hozzá.
A holdkomp rajza
A holdkomp – vagy ahogy tervezői nevezték, az LM (Lunar Module – Holdi Egység) – születése volt az egész Apollo program legküzdelmesebb része. Míg az anyaűrhajó, a CSM tervezésénél ott voltak a Mercury és Gemini tapasztalatai, vagy a Saturn-V-nél a korábbi rakéták kitaposta technológiai ösvény, addig a holdkomp tervezőinek nulláról kellett indulniuk.
Maga a holdkomp két fő feladatának megfelelően két fő egységre vált szét. Alul helyezkedett el a DS (Descent Stage – Leszálló egység), amely a leszálláshoz szükséges hajtóműnek és hajtóanyagnak, valamint a leszállás után kihelyezendő műszereknek adott helyet. Ez egy nyolcszög alakú test volt, mely négy, pókszerű lábon állt, közepén a hajtóművel. Miután a leszállással megtette a kötelességét, a DS átalakult indítóasztallá, hiszen a holdi startkor ez jelentette a felszálláshoz szükséges platformot. A felül elhelyezkedő AS (Ascent Stage – Felszálló egység) a felszálláshoz szükséges, teljesen önálló mini űrhajó volt. Itt helyezkedett el a kabin, a műszerek, a kormányzás kis reaktív fúvókái, a felszálló hajtómű és a Hold körüli pálya eléréséhez szükséges üzemanyag, no és itt vihették magukkal az űrhajósok a sikeres holdséták után a kőzetmintákat.
Az első repülőképes holdkomp – az LM-3 – a Kennedy Űrközpontban
Talán a korábbi tapasztalatok hiánya, talán az új űrhajó bonyolultsága volt az oka, de az űrhajórendszer eme legfontosabb darabjának fejlesztése folyton a kitűzött határidők mögött kullogott. A szerkezettel kapcsolatos legnagyobb problémát és persze követelményt a tömeglimit jelentette. A tervezőknek minél kisebb tömegű leszállóegységet kellett építeniük, hogy a hordozórakéta kapacitásába beleférjenek. A fejlesztés történetét pedig akár egyfajta bizarr „technikai fogyókúraként” is értelmezhetjük. A legelső elképzelések szerint öt lába lett volna, de ebből egyet fel kellett áldozni, mert túl nehéz volt. Hatalmas ablakai apró „lőrésekké” zsugorodtak, mert a kellően nyomásálló üvegtáblák túl nehezek voltak. Hogy mégis kilássanak az űrhajósok, a tervezők felállították őket, arcukat az ablak közelébe víve – és ezzel még az üléseket is meg lehetett spórolni -. A holdkomp falai olyan vékonyak voltak, mint az alufólia (mégis elég erősek voltak, hogy ellenálljanak az oxigén légkör belső nyomásának). A Grumman repülőgépgyárnak hét évnyi küzdelmébe került, mire sikerült űréretté tenni a holdkompot. Az Apollo-9 feladata pedig az volt, hogy az űrben, élesben bizonyítsa be, hogy a Grumman holdkompja alkalmas lesz holdűrhajónak.
Egy koncepció diadala: az Eagle – az Apollo 11 holdkompja – a Mare Tranquilitatis felszínén
Dancsó Béla
Folytatjuk…
Képek: apolloarchive.com
Az Apollo 8 startjánál először használta a NASA a Saturn V rakétát, mely merőben eltért Verne ágyús elképzelésétől, de a többi rakéta is „csak jelenthetett neki”, akkora technológiai előrelépés volt a megszületése.
