A nagy rakétaprogram (8. rész): A hozadék
(Rovat: Az Enyergija és a Burán, Szárnyaló képzelet , Új eszközök és anyagok - 2003.11.15.)

Befejező részéhez érkezett a nyolcvanas évek nagy szovjet űrprogramját bemutató sorozatunk. Az utolsó részben bemutatjuk, hogy ma mit használunk az Enyergija-Burán programból.

Fura kérdés, de vajon volt-e egyáltalán értelme az egésznek? Volt-e értelme egy olyan programnak, melynek összköltsége a szovjet emberes Hold-program költségeit majdnem egy nagyságrenddel túlszárnyalta? Ha megvalósul az, amit szerettek volna, minden bizonnyal lett volna értelme és persze technikai haszna is. De vajon ma mit használunk abból, amit a „nagy rakétaprogram” során fejlesztettek ki?

Összességében két dolgot tudok felsorolni, ami még ma is érezhető hozadéka volt az erőfeszítéseknek. Az egyik a Burán szállításához épített Antonov-225-ös repülőgép, a másik pedig az Enyergija első fokozatából épített Zenyit hordozórakéta.

Az An-225 első néhány repülésekor megdöntött szinte minden lehetséges rekordot. Hihetetlen és lenyűgöző teherbíró képessége volt az, amiért kifejlesztették. Ám a Burán néhány szállítása után munka nélkül maradt. Az An-225 eleinte csak várta és várta az újabb felszállást, majd állapota egyre romlott és inkább már csak a kegyelemdöfést remélte.

Volt még egy hasonló kaliberű gép, a Tu-144 szuperszonikus utasszállító, a „szovjet Concorde”. A hidegháború végeztével amerikai-orosz együttműködésben több régi Tu-144-ből végül készítettek egy működőképes példányt. Az An-225 esetében is sikerült az újraélesztés. A piacgazdaságban az An-225 olyan kínálattal áll elő, amivel egyetlen más gép sem képes felvenni a versenyt. Így az egykor kizárólag a Burán szállítására megtervezett és megépített repülőgép, amivel egy évtizede a MAKS-program keretében még az egykori szovjet időkben tervezett „űrcsónakot” szerették volna indítani, mára a piac igencsak versenyképes képviselője lett, ami – ki gondolta volna 15 éve? – még nyereséget is termel.

A Szovjetunió bomlásával a Zenyit rakétára is szebb jövő várt. Megalakult az egyik talán legvakmerőbb űrvállalkozás: a Sea Launch. Az alapkoncepció az volt, hogy az Egyenlítőről a legolcsóbb a rakétaindítás. Itt a legnagyobb ugyanis a Föld kerületi sebessége, azaz itt kell a legkisebb plusz sebességre felgyorsítani az adott terhet, hogy elérje az első kozmikus sebességet, és pályára álljon. Ám ha megnézzük a földgömböt és berajzoljuk rá az eddig épített kozmodromokat, könnyen észrevesszük, hogy egyik sem fekszik az Egyenlítőn. Ezért a Sea Launch az óceánról, pontosabban egy úszó platformról indítja rakétáit.

A vállalatban négy cég vesz részt: az amerikai Boeing részesedése 40 %-os; az orosz RSC Enyergija 25 %-kal szállt be, a norvég Kvaerner csoport szintén 20 %-ot adott, míg az ukrán SDO Juznoe ill PO Juzmash 15 %-kal képviseli magát. (Az egykori szovjet és az amerikai részesedés így éppen 40-40 %.)

A norvégok készítették el magát a platformot egy fúrótorony átalakításával, továbbá ők vállalták a tengeri szállítást is. Az amerikaiak biztosítják a rakétához a hajtóanyagot, a vezérlőegységet, valamint még részt vesznek az előkészítő munkálatokban. Az indításnál működnek közre az ukránok, továbbá ők szállítják le a Zenyit 3SL rakéta első két fokozatát. Az oroszok pedig a harmadik fokozatot készítik, segítenek az összeszerelésben és a startnál.

Mindezek a tervek 1995-ben a Sea Launch megalakulásával valós lehetőséggé formálódtak, s 1999-ben sor kerülhetett az első felbocsátásra. A Sea Launch a versenyt könnyen felvette Kourouval, hiszen áraik mélyen az Ariane-indítási árak alatt voltak. Az ESA-hoz mérve kisebb kapacitás azonban természetesen nem veszélyezteti az Arianespace talpon maradását sem.

Az Enyergija-programban kifejlesztett Zenyit hordozórakéta, úgy tűnik, az egyetlen a kifejlesztett rakéták közül, ami túlélte – sőt, jót is tett neki – a Szovjetunió bukását.

A szovjet mérnökök már 1991-ben láthatták a keserű jövőt. E sorozatban részletesen nem foglalkoztunk, korábban viszont az Űrvilág oldalain már beszámoltunk a Poljusz nevű űrgyárról, amit hivatalosan az Enyergija hordozórakéta kísérleti indításához próbatehernek építettek. Mint később kiderült, egy rendkívül bonyolult „kozmikus gyárról” volt szó, aminek tömege felért egy űrállomáséval. A benne termelt kristályokat űrhajósok hozták volna vissza a Földre, s értékesíthették volna azokat. A Poljusz indítása végül az Enyergija számára jól, a műhold számára rosszul végződött. A Szaljut Tervezőiroda 1991-ben sajtótájékoztatón jelentette be, hogy ha megfelelő kereskedelmi partnert találnának, akkor egy 100 tonnás „űrtárgyat” juttatnának Föld körüli pályára. A Poljusz (pontosabban Poljusz-2) számításaik szerint évi 2 milliárd dollár hasznot hozna. Az iroda beszámolójából az is kiderült, hogy már szándéknyilatkozatot is aláírtak egy francia céggel. Egy újabb Poljusz megépítése azonban nem történt meg, ma pedig megépítése talán már nem is annyira indokolt, hiszen a Nemzetközi Űrállomás lett az ilyen és ehhez hasonló kísérletek színhelye.

A piacgazdaság beköszönte, legyen a jövőben bármilyen sikeres, egy valamin már biztos nem segít: a Burán már nem szállhat fel ismét.