Sorozatunk második, befejező részében bemutatunk néhány érdekes megfigyelést...
A szonda által mért mágneses tér jellemzőit visszavetítették a Naphoz közeli térrészre. Azt tapasztalták, hogy a különböző polaritású tartományok (szektorok), valamint a különböző térerősségű tartományok a Nap forgásával periódikusan visszatérnek, de a forgási periódus lassúbb, mint az egyenlítői fotoszféráé. A szoknya lassabban forog, mint a viselője. Meghatározták a kétféle mágneses polaritású tartományt elválasztó hullámos áramlepel alakját. Az ellentétes mágneses polaritású északi és déli féltekét elválasztó semleges áramlemez nem esik egybe az egyenlítő síkjával, hanem a napciklustól függő mértékben hullámos alakú. A felület alakja, a hullámosság mértéke nem egyezett meg a napkoronára vonatkozó modellszámítások jóslatával. Meglepetést keltett, hogy a helioszférikus mágneses tér erőssége a pólusok felé haladva, minden korábbi várakozással ellentétben, nem növekszik, ezért jelentős módosításra szorulnak a napkoronát leíró modellek. Megállapították, hogy az áramlepel a helioszférát két közel azonos térfogatú térre osztja fel. A mágneses méréseket elemezve fraktál struktúrákat mutattak ki a helioszférában. A megfigyeléseket a turbulencia jelenlétével magyarázták és számítógéppel szimulálták. Modellezték a mágneses erővonalak turbulencia következtében kialakuló keveredését, rámutattak a jelenség fontosságára a töltött részecskéknek az erővonalakra merőleges transzportjában. Megmutatták, hogy a váltakozó mágneses polaritású szektorok még a maximális napaktivitás idején is visszatérnek. A napszél a Nap legkülső rétegéből, a koronából lép ki. Régóta ismert, hogy kétféle "szél fúj", egy gyors és egy lassú. A lassú szél az ekliptika síkjában, másodpercenként mintegy 400 kilométeres sebességgel terjed. A gyors szél (» 800 km/s) pedig a koronalyukakból ered, ezek alacsonyabb, mintegy egymillió kelvin hőmérsékletű területek. A várakozások szerint a gyors szél a Nap pólusai közelében lép fel, és más tulajdonságú, mint az egyebütt kilépő részecskeáramlás. A mágneses tér egyes tulajdonságainak a pólusok környékén való eltérő viselkedését (nagy amplitudójú hullámok megjelenését) már az 1980-as évek elején előre jelezték az RMKI egyik munkatársának modellszámításai. Ez az előrejelzés azon kevesek közé tartozik, melyeket az Ulysses mérései igazoltak. A Nap északi és déli sarka fölött a napkorona struktúrája mágnesesen nagyrészt nyitott, a nagy sebességű napszél ezekből a nyitott mágneses részekből ered. Az adatok szerint a napkorona a pólusoknál lényegesen hűvösebb, mint az egyenlítői vidékeken, és más a kilépő napszél összetétele is. A gyors szél általában gazdagabb héliumnál nehezebb elemekben és több nehezen ionizálható oxigént tartalmaz, mint a lassú szél. A szonda legjobb időfelbontású mágneses tér mérési adatainak feldolgozása során arra a meglepő eredményre jutottak, hogy a gyors napszélben a szakadási felületek ritkábbak, mint a lassú napszélben. Az Ulysses szonda megfigyelései már egy teljes 11 éves napciklust lefednek. A szonda tanúja volt a Nap mágneses tere pólusváltásának, ami 2001 év közepén következett be, későbben mint ahogy a földi fotoszférikus megfigyelésekből következtették. Az Ulysses méréseket érdemes folytatni, mert ezzel megerősítést nyerhetnek, hogy a 11 éves napciklus különböző fázisaiban észlelt jelenségek újból visszatérnek-e, illetve más heliografikus szélességen milyen változásokat tapasztalhatunk. A szonda műszerei jól működnek, az Ulysses követése 2004 év végéig biztosított, és további kiterjesztés is szóba jöhet. Varga András Kapcsolódó cikkek:
Mit látott az Ulysses a Nap szoknyája alatt? (1. rész)
A Ulysses űrszonda segítségével rengeteg információhoz jutottunk központi csillagunkról. Az adatok kiértékelésében magyar kutatók is részt vesznek.
