Ellentétben a Columbia elvesztésével, a Challenger pusztulása után egyértelmű volt az amerikaiak számára, hogy a Space Shuttle programot folytatni kell.
Egyrészt azért, mert a másodikként szolgálatba állt űrsikló végzetét okozó rendellenességet azonnal sikerült detektálni, és az is egyértelmű volt, hogy ezt – a szilárd tüzelőanyagú gyorsítórakéta szegmensei között az égéstermék kiáramlását – a jövőben teljes mértékben meg lehet szüntetni, ellentétben a később végzetesnek mutatkozó szigetelőhab-leválással. Másik nyomós érv az volt, hogy a Shuttle még öt éve sem állt szolgálatban, és mindössze csak huszonnégy sikeres utat tudott maga mögött, pedig dollármilliárdok mentek el a kifejlesztésére. Rengeteg a Shuttle-hoz szorosan kötődő program, például a Hubble-űrteleszkópnak az ESA-val közös programja volt már olyan előrehaladott állapotban, hogy mindenképpen érdemes volt folytatni őket. Az USA kormányának esze ágában sem volt nem sokkal azután ismét megnyitni az állami pénzeszsák száját a NASA-nak „új emberszállító űreszköz kifejlesztése” címszó alatt, hogy a Shuttle fejlesztése még csak néhány éve fejeződött be. A vezetés utasítása egyértelmű volt: talpra kell állítani az űrrepülőgép-flottát, amilyen gyorsan csak lehet.
1986. január 28.
A Challenger-katasztrófa kivizsgálása után, 1987-ben a kongresszus törvényt hozott arról, hogy az elvesztett űrrepülőgépet pótolni kell. Ennek következtében a NASA megrendelte a Boeing-től az Endeavour névre hallgató siklót, a Challenger helyettesítésre. A gép beszédes elnevezést kapott: az endeavour szó jelentése törekvés. Az amerikai űrhivatal ezzel a szimbolikus névválasztással kívánta jelezni, hogy a jövőben minden lehetséges módon törekedni fognak arra, hogy a Challenger esete ne ismétlődjön meg többet. (Formálisan az új űrrepülőgépet James Cook kapitány XVIII. századi hajója után, annak emlékére nevezték Endeavournek. – A szerk.)
Ez a törekvés a következőkben nyilvánult meg: először is lecserélték a gyorsítórakéták szegmensei közötti dupla gumigyűrűből álló tömítést, és egy három darab tömítőgyűrűből álló rendszert iktattak a helyébe, amely nagyobb biztonságot jelentett a továbbiakban (és természetesen innentől fogva komolyan odafigyeltek a tömítésekre). A korábban egyszerű, kék színű fedélzeti ruhát viselő űrhajósoknak ezentúl a felszállás és a landolás során nyomásálló védőruhát kellett viselniük, és mindegyik asztronauta kapott egy-egy ejtőernyőt, hogy abban az esetben, ha ismét felrobbanna egy gép, akkor a leszakadó kabinból kiugorva sérülésmentesen érkezhessenek le az óceán vizére. A nyomásálló ruhának az utaskabin falán keletkezett rés következtében beálló hirtelen nyomáscsökkenéstől kellet megvédenie a legénység tagjait. A korábbi huszonnégy út tapasztalatai alapján a főhajtóművek rendszerén is módosításokat hajtottak végre.
A módosítások következtében beiktatott fejlesztések két éves időintervallumot kötöttek le. Amit elkészültek a módosításokkal, a NASA a Discovery űrrepülőgépet jelölte ki a nagy visszatérésre. A küldetés a „Return to Flight”, azaz a „Visszatérés a repüléshez” mottóval fémjelezve kívánt útnak indulni, elnevezésében pedig visszatértek a „statisztikai jellegű” küldetés-sorszámozástól az eredeti, a küldetés valódi sorozatszámát megjelenítő sorszámláláshoz, és huszonhatodik űrrepülőgép felszállásként az STS-26 elnevezést kapta a misszió.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
Már 20 éve...
Houston, van egy helyesírási probléma...
STS-26, avagy minden újrakezdés nehéz (2. rész)
Sikeresen hazatért az Atlantis űrrepülőgép, hét mosolygós, jókedvű, ám kissé fáradt asztronautával a fedélzetén.
