1972. november 21-én, Budapesten tért örök nyugalomra a korszerű repülés egyik nagy alakja. A szuperszónikus repülésre vonatkozó szakirodalom egynémely munkájában a sugárhajtás feltalálójának egy Whitle nevű angol őrnagyot tüntetnek fel, aki kormányától százezer fontot kapott találmányáért. A dolog szépséghibája az, hogy Whitle szabadalmát csak Fonó után egy évvel adta be! Így a külföldi szakirodalom is ma már Fonót tekinti e forradalmian új műszaki találmány atyjának.
Fonó 1881 július 2-án született Budapesten. Középiskoláit a Fasori Gimnáziumban végezte, ahol tehetsége feltűnt annak a Rátz Lászlónak, aki később Neumann Jánost és Wigner Jenőt is tanította. A Műegyetemnek 1899-től volt hallgatója, ahol egy életre szóló barátságot kötött Kármán Tódorral (a repüléselmélet egyik legnagyobb alakjával, aki később a NASA Sugárhajtású Laboratóriumának egyik létrehozója volt). Fonó a gépészmérnöki diplomával a zsebében több európai ország gyáraiban is dolgozott, majd 1909-ben műszaki doktori vizsgát tett. Bár összesen 20 kutatási témában dolgozott és szabadalmainak száma 46 volt, valamennyi közül kiemelkedett a sugárhajtás elvének felismerése és erre vonatkozó találmányai.
Fonó Albertet 1954-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, 1956-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 1968-ban pedig levelező tagja lett a Nemzetközi Asztronautikai Akadémiának. A Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) 1980-ban Fonó Albertről elnevezett díjat alapított, melyet évente egy hazai űrkutatónak adnak át, több éves, vagy akár évtizedes munkássága elismeréseként.
Forrás: Magyar feltalálók a repülés történetében. Írta: Bödök Zsigmond, NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2002.
Fonó az első világháború elején kezdett el foglalkozni a sugárhajtással, amikor egy légi torpedónak nevezett szerkezettel igyekezett megnövelni a tüzérségi lövedékek hatótávolságát. A légi torpedó jelentőségét ma abban látjuk, hogy benne a mai, korszerű torlósugárhajtóművek minden fontosabb eleme megtalálható volt. Fonó a találmányát az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetéséhez nyújtotta be, de ott az - hasonlóan sok más izgalmas újításhoz - nem talált pozitív fogadtatásra.
A húszas évek elején, amikor már látszott, hogy a légcsavart használó repülőgépek sebessége egy ponton túl nem fokozható, Fonó érdeklődése fokozatosan az új elveket használó hajtóművek felé fordult. Ennek eredményeképpen 1928-ban sikerült kidolgoznia a nagy magasságban haladó, szuperszónikus repülőgépek számára alkalmas - általa légsugárhajtóműnek nevezett - sugárhajtású motor elvét. A találmány német szabadalmi hivatali elővizsgálata négy évig (!) húzódott, míg végül 1932-ben a találmányt elfogadták. A következő években Fonó sikertelenül próbálkozott a találmány eladásával a Fokker és a Junkers repülőgépgyáraknál. A sikertelenség végül oda vezett, hogy anyagiak hiányában Fonó Albert végül kénytelen volt lemondani a szabadalomról, amit azután már bárki szabadon használhatott.
