Az Apollo-10 – nem kis mértékben a holdkomp súlyproblémája miatt – az első leszállás helyett az utolsó próbarepülés lett. A háromfős legénység a leszállás utolsó 15.000 méterének megtételén kívül mindent kipróbálhatott, a sikeres visszatérés után a NASA pedig kitűzhette az igazi leszállás időpontját.
A szovjetekkel való verseny azonban sietős ütemet diktált az amerikaiaknak és még az Apollo-9 leszállásakor is komolyan fontolgatták, hogy az Apoll-10 legyen az első holdraszálló repülés. Mivel azonban a hírszerzési adatok alapján a szovjeteket az N-1 rakéta (a Saturnhoz hasonló méretű és teljesítményű orosz hordozóeszköz) robbanása még hosszú tesztekre kárhoztatta, és az első valóban leszállni képes holdkomp (az LM-5) is csak több hónap múlva volt várható, a NASA úgy döntött, a következő repülésén még tapasztalatokat szerez és nem kockáztatja a leszállást. Ehhez Deke Slayton, az űrhajósok főnöke kijelölte az akkori idők talán legtapasztaltabb legénységét: Tom Stafford parancsnokot, Gene Cernan holdkomp pilótát és John Young parancsnoki modul pilótát.
1969. május 18.-án indult útnak az expedíció és mindjárt az első métereken kétségek támadtak. A Saturn V-ön korábban is jelentkeztek problémák – az Apollo-6 jelű automatikus próbarepülés egyenesen katasztrofálisan rosszul sikerült -, de a holdrakéta talán az Apollo-10-nél okozta a legtöbb aggodalmat. Nemsokkal a start után az első fokozat olyan vad vibrációkat okozott, hogy az űrhajósok saját bevallása szerint is összefolyt a szemük előtt a műszerek képe. A fokozatleválasztást követően a korábbi legmegbízhatatlanabb második fokozat sem cáfolt rá a hírére, az S-II is össze-vissza rázta az űrhajót. Az utolsó meglepetést a korábban megbízható utolsó fokozat tartogatta. Amikor a földi parkolópályát elhagyva holdirányra állt az Apollo-10, az S-IVB váratlanul brummogni és rázkódni kezdett. Mindezen nyugtalanító jelenségek ellenére a Charlie Brown névre keresztelt parancsnoki hajó és a Snoopy nevű holdkomp rendben elindult a Hold felé.
Az odaút három napja gyakorlatilag unalomban telt el az űrhajósok számára, csak néhány jó hangulatú tévéadást küldtek a Földre. A negyedik nap elején kezdődtek az igazi teendők: először Hold körüli pályára kellett állniuk, majd a parancsnoknak és a holdkomp pilótának át kellett szállnia a holdkompba és üzembe helyezni azt. Amint ezzel kész voltak, nem is várakoztak tovább semmire, leválasztották a holdkompot, majd megkezdték a kis űrhajó „valós körülmények közötti berepülését”.
Néhány aggodalmas perc után először került sor a holdkomp és a parancsnoki hajó szétválasztására Hold körüli pályán (a félelmeket az okozta, hogy valami beszorulhatott a dokkolószerkezetbe és a két űrhajó kissé „elgörbült”, az űrhajórendszer hossztengelyéhez mérten 3,5%-os szögben). A szétkapcsolódás a probléma ellenére is sikerült és a két űrhajó más pályára állt. Stafford és Cernan a Snoopyval elkezdtek fékezni és a felszín felé ereszkedni, míg Young úgy kormányozta a Charlie Brown-t, hogy ne kerüljön túl messze kollégáitól (a legnagyobb távolság 550 km volt) és „baj esetén lemehessen értük”. A nagyobb figyelem természetesen a holdkomp útját kísérte, amely egyre lejjebb ereszkedett a Nyugalom Tengere fölött, a korábban kiszemelt 1-es és 2-es leszállóhelyeket fürkészve. Ekkor érték el a legalacsonyabb Hold feletti magasságot: 14.447 méter magasan jártak és a teszt utolsó mozzanataként bekapcsolt a leszállóradar, amely a későbbi leszállások kulcsmozzanata volt.
A feladat szerint ezután még a leszálló hajtóművel egy kicsit emelkedniük kellett az űrhajósoknak, ami a legnagyobb rendben meg is történt. Elérték a 3-as leszállóhelyet is a Sinus Medii felett, de az éppen a terminátoron feküdt, így megfigyelésére már nem adódott mód. Helyette elkövetkezhetett a holdkomp leszálló és felszálló fokozatának szétválasztása, majd a felszálló hajtómű beindítása – azaz a holdi felszállás imitációja. De a művelet megkezdésekor Houstonban rögtön tudták, hogy valami baj van, mert a hangszórókból Cernan hangos káromkodása harsant. A fokozatok szétválasztása helyett ugyanis a Snoopy elkezdett pörögni a tengelye körül. A helyzet súlyos volt, a holdkomp másodpercenként pördült egyet. Stafford másodpercek alatt döntött és kézi irányításra kapcsolt. Először gyorsan leválasztotta a már csak holtsúlyt jelentő leszálló fokozatot, majd hatalmasat kormányzott a pörgés ellen és lassan stabilizálta a holdkompot. (A repülés utáni elemzés szerint a problémát a legénység munkamegosztásában jelentkező hiba okozta. Cernan ugyanis átállított egy olyan kapcsolót, amit a parancsnoknak kellett volna, de nem szólt róla, így amikor Stafford is eljutott a műveleti terv szerint a kritikus ponthoz, egyszerűen visszakapcsolta azt.)
A Snoopy visszatér a holdfelszín felett tett utazásáról
A veszélyes művelet után, a helyzet normalizálódását követően aztán jöhetett a felszálló hajtómű beindítása. Itt már minden rendben ment, a Snoopy hajtóműve hibátlanul működött és Staffordék rendben pályára álltak a parancsnoki modullal való dokkoláshoz. A dokkolás is simán megtörtént, amivel az Apollo-10 expedíciójának érdemi része lezajlott. A dokkolás után Stafford és Cernan visszaköltözött a parancsnoki hajóba, majd leválasztották a holdkomp megmaradt felszálló fokozatát. Még egy nap megfigyelés és fényképezés várt a legénységre, amelynek végén hazaindulhattak. Három napi eseménytelen repülés után simán leszálltak a Csendes-óceánon és a NASA tudta, hogy most már le fognak tudni szállni a Holdon. A CIA révén nemsokára azt is tudhatták az űrhivatalnál, hogy a holdraszállást elsőként kísérelhetik meg, mivel a hírszerzés szerint július 3-án a szovjetek második N-1 felbocsátása is egy nagy robbanással végződött. Az ellenfélnek nem volt hordozóeszköze a holdraszálláshoz. A következő repülésnek tehát egyszerű dolga volt: senkitől sem zavartatva le kellett szállni a Holdon, ezzel végérvényesen eldöntve az űrversenyt.
Dancsó Béla
1969 első fele a NASA-nál a holdkomp elkészültére való ideges várakozás jegyében telt el. A Grumman gyárnak már 1968 végére le kellett volna szállítania holdi leszállóegység első repülőképes példányait, de a fejlesztések végeláthatatlan csúszásai miatt ez csak több hónapos késéssel történt meg. Ráadásul az első holdkompok (az Apollo-9 LM-3-asa, és az Apollo-10-nek szánt LM-4-es) ugyan repülőképesek voltak, de a fő feladatot, a leszállást nem tudták volna teljesíteni, mert még mindig túlsúlyosak voltak.
Az Apollo-8 és -9 sikerével az események felpörögtek, az USA űrhajósai kézzelfoghatóan közelinek érezhették a holdraszállást. Ám volt még egy sor megválaszolatlan kérdés, amelyre a NASA kénytelen volt még egy repülést áldozni, mielőtt valóban embereket küldött a Holdra. Ez a repülés volt az Apollo-10.
