Az Apollo program ugyan a holdraszállás programja volt, de az első leszállás sikeres végrehajtása nem jelentette a sorozat végét, sőt. A holdprogram igazán csak az Armstrongék történelmi repülése után soron következő Apollo-12-vel indult be.
Neil Armstrong bírta a NASA vezetőjének, Tom Paine-nek abbéli ígéretét, ha valami baj támad és elsőre nem sikerül az Apollo-11 leszállása, a soron következő úton is ő próbálkozhat, csak ne vállaljon fel semmilyen felesleges kockázatot. Ez egyben érdekessé tette a soron következő utat, az Apollo-12-t is, hiszen a legutolsó pillanatig a minden eshetőségre tartogatott második lövés szerepét szánták neki (a NASA egészen az Apollo-20-ig rendelkezett részben megszavazott költségkerettel, részben már legyártott hardverekkel, tehát ha nehezebbnek bizonyult volna a leszállás, úgy tízszer kísérletezhettek volna az űrhajósok). 1969. július 21-én azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a következő Apollo expedíciók feladata már nem csupán a leszállás lesz, hanem az egyes geológiailag érdekesebb területek felfedezése. Az Apollo-12 feladata a két cél közötti kapocs megteremtése volt: be kellett bizonyítania, hogy az űrhajósok képesek leszállni egy előre meghatározott ponton. Az Apollo-11-nél a mindent háttérbe szorító biztonsági megfontolások miatt egy geológiailag szinte érdektelen síkságot jelöltek leszállóhelynek. Az érdekes leszállóhelyek azonban nem olyan végeláthatatlan síkságokon feküdtek, mint a Mare Tranquilitatis, hanem sokkal veszélyesebb vidékeken. Ha a holdkompos leszállásnál olyan pontatlansággal lehetett csak számolni, mint az Eagle landolásánál (ahol is Armstrong majdnem hat kilométerrel az eredetileg kijelölt ponttól nyugatra szállt le), akkor egyszerűen értelmetlen lett volna űrhajókat küldözni az egyes helyekre, hiszen az úgysem tudott volna elég közel leszállni a célhoz. Elvileg persze az Apollo-11-nél tapasztalt eltérés megdöbbentő volt a küldetés tervezők számára, ettől sokkal pontosabb leszállásokra épült a rendszer, de a feladat az lett, hogy bebizonyítsák, a holdkomp mégis le tud szállni egy előre kijelölt pontra. Ez a kitüntetett pont pedig nem lett más, mint egy ember alkotta tárgy, egy holdszonda. Arra gondoltak a kutatók, hogy egy szonda megtalálása számos előnnyel jár. Először is ott vannak a propaganda előnyök: ha sikerül lefényképezni a szondát, úgy egyszerűen beszerezhető a bizonyíték, hogy tényleg jó helyen sikerült landolni, ráadásul egy az űreszköz mellett álló amerikai űrhajós fényképe igencsak jó „reklámot” jelentene a közvélemény szemében. Technikailag pedig azt az előnyt hordozta magában, hogy az eszközről leszerelt alkatrészek vizsgálatával információkhoz lehetett jutni az űrbéli viszonyok hosszútávú hatásairól. Ehhez a NASA-nak meg kellett találni valamelyik Surveyor szondáját, melyek helyét csak kilométeres pontossággal ismerték. A lehetséges leszállóhelyek feltérképezésére küldött Lunar Orbiterek fényképeit mikroszkóppal vizsgálva elsőként a Surveyor-3-at sikerült megtalálni a holdfelszínen. A kis szonda 31 hónappal korábban szállt le az Oceanus Procellarumon, hogy akkor a puha leszállás révén a holdfelszín közeli vizsgálatát végezze, azzal a konkrét céllal, hogy kikövezze az Apollo űrhajósok útját. A Surveyor-3 mozaikképe a leszállási helyről A Surveyor azonosításával – és az Apollo-11 sikerével - megszületett az új holdexpedíció úticélja. A legénység is régen megvolt már: az Apollo-9 tartalékai voltak a második holdraszállás várományosai. Pete Conrad parancsnok és Dick Gordon parancsnoki modul pilóta összeszokott páros volt (a Gemini-11-en együtt repültek) míg a holdkomp pilóta Alan Bean egy tragikus véletlen miatt került a legénységbe (a harmadik jelölt eredetileg C. C. Williams volt, aki repülőgépével lezuhanva lelte halálát). A legénység Az Apollo-12 még egy további szempontból jelentett technikai fejlődést az első holdraszálláshoz képest: az új repülés már „H-típusú” volt, azaz a holdkomp sokkal bővebb készlettel indulhatott és sokkal tovább tartózkodhatott a holdfelszínen. Először is az Apollo 8,10 és 11 által kitaposott „szabad visszatérés pályáját” tervezték át: új nevén „hibrid transzfer pályára” változtatták a Holdhoz vezető út vonalát. Ennek köszönhetően a pálya holdközelpontja alacsonyabbra került és ez kevesebb üzemanyaggal tette lehetővé a leszállást. Az így felszabadult üzemanyag-mennyiség tömegének „helyére” plusz rakományként több műszer kerülhetett. Emellett tovább folyt az Eagle leszállását lehetővé tévő súlycsökkentési program a holdkomp gyártójánál, a Grumman repülőgépgyárnál. A fogyókúra nyomán felszabaduló tömeg helyén is újabb és újabb műszerek és ellátmány – oxigén, víz stb. - kapott helyet. Ennek hatására a „H-típusú” küldetés űrhajósai két, egyenként közel négy órás holdsétára készülődhetett, míg a holdkomp felszíni tartózkodási ideje 30 órára növekedett. A kutatási idő megnégyszereződése jó alapot nyújtott a korábbinál sokkal bonyolultabb – ALSEP (Apollo Lunar Surface Experiment Package – Apollo Holdfelszíni Kísérleti Eszközcsomag) névre keresztelt – berendezéskészlet üzembehelyezéséhez. Az Apollo-11 három műszerből álló EASEP-jéhez képest a következő útra már egy hat műszerből és egy plutóniumos hajtású központi egységből álló eszközparkkal indult útnak az újabb expedíció. A műszeregyüttes bonyolultságát jól jelzi, hogy a két holdséta egyikét teljes egészében az ALSEP felállításának tervezték szentelni. Mindezekre az előkészületekre a győzelem is bőven hagyott időt. A verseny megnyerése céljából a NASA az Apollo-11-ig két hónapos közöket tartott a startok között. Miután a „holdcsata” eldőlt, az amerikai csapat kissé megpihenhetett, és négy hónapra nyújtva az előkészületeket 1969. november 14-re tűzték ki az Apollo-12 startját. Folytatjuk… Dancsó Béla Képek: Apollo Lunar Surface Journal Kapcsolódó cikkek:
Hajszálpontos leszállás: 35 éve repült az Apollo-12 (2., befejező rész)
A leszállás után először Armstrongnak és Aldrinnak fel kellett készítenie az Eagle-t egy azonnali biztonsági felszállásra, mert ha bármi fenyegette volna a holdutazókat, az irányítás jobbnak látta azonnal távozni, mint megkockáztatni egy veszélyes kiszállást.
