Az Apollo program Lovellék kudarcával és Shepardék repülésével mélypontra jutott. A politikusok igyekeztek minél több pénzt elvonni az űrből. Ebben a környezetben született meg az egész program legnagyszerűbb expedíciója.
Vietnam. Egy ország, amely derékba törte az ember első holdprogramját. Az Egyesült Államok minden gazdagsága ellenére kis híján belerokkant a túlfűtött ideológiai harcba – a valóságos dzsungelháborúba és az allegórikus űrháborúba –, ezért be kellett zárnia legalább az egyik frontot. A választás az Apollo programra esett. Nixon elnök töröltette a Kongresszusban a program utolsó három repülését és szélnek eresztett minden lehetséges embert, aki nem volt szoros kapcsolatban az engedélyezett utolsó három repüléssel. Mert három repülést mégis meghagytak, hogy tisztességgel befejeződhessen a program. Az ok egyszerű volt: a repülések hardverei gyakorlatilag már elkészültek, a pénzt már elköltötte a NASA, nem volt logikus a földön tartani a soron következő űrhajókat.
Az Apollo-15 a megváltozott helyzetben egy óriási újdonsággal szolgált, előre hozott koncepcióváltást hozott. A NASA úgy tervezte, hogy a program felétől kezdve minőségi ugrást hajt végre és egy járművel növeli a hatékonyságot. A Boeing és a General Motors együttműködésével egy, a magyar Pavlics Ferenc vezette mérnökcsoport 1971-re el is készült egy különleges jármű, a Lunar Roving Vehicle, egyszerűbb nevén a Rover kifejlesztésével. A küldetések törlésével és az Apollo-13 kudarcával előbb érkezett el a program fele és az eredetileg tervezett Apollo-16-hoz képest eggyel előrébb hozták a holdjáró repültetését, az Apollo-15-re. De a koncepcióváltás nem merült ki ennyiben, hanem a repülési időt is ki akarták terjeszteni, hogy élni lehessen az új eszköz ígérte potenciállal. A gyalogos expedíciók harminc óra körüli holdi tartózkodási idejét 72 órára, a holdséták idejét pedig a 2×4 óra helyett 3×7 órára szerették volna kiterjeszteni. Ehhez azonban az egész rendszerre is némi „tuningolás” várt. A Rover önmagában 209 kg-nyi tömegnövekedést jelentett, de mindenből több kellett: több energia, több élelem, több oxigén, több kutatóeszköz és végül mindezek mozgatásához több hajtóanyag. Végül úgy 1500 kg-mal lett nehezebb az űrhajórendszer. Ehhez a Saturn-V-től is és a holdkomp leszállófokozatának hajtóművétől is nagyobb teljesítmény kellett. A gyakorlott mérnököknek nem is tartott túl sokáig a hardver átállítása a „J”-vel jelölt új küldetéstípusra.
Az egész új koncepció középpontjában a holdjáró állt. Maga a Rover egy zseniális innováció volt. Minden lehetséges vonatkozásában a súlycsökkentésre, a lepkekönnyű dizájnra helyezték a szakemberek a hangsúlyt. Az ilyen módon kifejlesztett jármű a holdi 1/6 gravitációban mindössze annyit nyomott, mint 35 kg-nak megfelelő súly a Földön. A másik fő dizájnelem a biztonság volt. A jármű szó szerint négykerék-hajtású volt, minden kerék kapott egy motort és mindkét tengelyen kormányzott kerekei voltak. Ha bármi elromlott rajta (legalábbis a fő rendszereket illetően), ott volt a tartalékrendszer és az űrhajósoknak nagyon jó esélyük volt, hogy a több kilométeresre tervezett túráikról szerencsésen visszatérjenek a holdkomphoz. A visszatalálásra pedig egy külön navigációs rendszert építettek be, amelynek segítségével mindig tudták hogyan jutnak vissza űrhajójukhoz. A zsenialitás nem állt meg ott, hogy szuperkönnyű és szuper megbízható legyen a holdjáró, a tervezők arra is gondoltak, hogy az odaúton minél kisebb helyen elférjen – a Saturn-V egy centivel sem lett nagyobb –, de a Holdon mégis minél hamarabb munkába lehessen állítani. A Rover alvázát és a felépítmény egységeit végül úgy alakították ki, hogy egy 1,5×1,5×0,5 m-es téglalapba elfért és így erősítették a holdkomp oldalára. A holdi üzembe helyezés pedig néhány heveder meghúzásával, gyakorlatilag szinte automatikusan végbement. A leszállóegység mellett komoly tervek születtek a fenn keringő parancsnoki egység „hasznosítására” is. Az Apollo program tervfázisában még szerepelt egy csak keringésből végrehajtott repülés is, de a józan ész ezt pazarlásnak ítélte és a három napig a társaira várakozó parancsnokiegység-pilótákra szabta a feladatot. Ezért a műszaki egység testébe a mérnökök egy műszerteret integráltak, amelyben mindenféle távérzékelő berendezés kapott helyet, valamint egy miniműhold is.
A koncepcióváltás azonban nemcsak az eszközöket érintette, hanem a célpontot is. Az előző repüléseken gyakorlatilag az volt a cél, hogy ember és gép bebizonyítsa: meg tudjuk tenni! Ezúttal viszont az alapfeltételezés volt a „meg tudjuk tenni” és erre építve az egész program egyik legbonyolultabb leszállóhelyét választották a tervezők. A kijelölt leszállóhely a Mare Imbrium peremén, az Appenninek-hegység egy kis völgyében volt. A Mare Imbriumot egy hegy méretű szikladarab Holdnak ütközése alakította ki. Egy hatalmas becsapódási medence volt, melyet az így elvékonyodott kérgen keresztül a vulkáni tevékenység lávával töltött fel. Az Appenninek nem volt más, mint a hatalmas becsapódásnyom szélén összetört és felgyűrődött holdkéreg, a kijelölt völgy pedig – számos ugyanolyan társához hasonlóan – az össze-vissza gyűrt kőzetlemezek közötti hézag, melynek alját feltöltötte a láva és megszilárdulva asztallap simaságúvá tette. A tudósok így egyszerre kaphattak betekintést a mare-területekre, amelyet a völgy alja képviselt, az eleddig nem látogatott hegyvidékekre, melyeket a völgy oldalaiként magasodó több ezer méteres hegyek jelentettek. És volt ott még egy furcsa képződmény, egy kanyargó hasadékvölgy, egy rianás is. Az elképzelhető legbonyolultabb geológiai terepnek ígérkezett a Hadley–Appenninek leszállóhely, „mindössze” át kellett repülni a több ezer méteres hegyormok között a holdkomppal. Ezt a feladatot a parancsnok vállalta magára.
Az Apollo-15-tel egyébként visszatért a „rend” a legénységi rotációba (végérvényesen tovatűnt a Shepard-féle „protekciós” kinevezés). Az 1971. július 26-i startra Dave Scott parancsnok, Jim Irwin holdkomp-pilóta és Al Worden parancsnoki pilóta készülődött.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
Visszatérés a Holdra: 35 éve repült az Apollo-14 (1. rész)
Visszatérés a Holdra: 35 éve repült az Apollo-14 (2. rész)
Visszatérés a Holdra: 35 éve repült az Apollo-14 (3., befejező rész)
Az Apollo program csúcsa: 35 éve repült az Apollo-15 (2. rész)
Az Apollo program csúcsa: 35 éve repült az Apollo-15 (3. rész)
A mai napon az amerikai űrhivatal illetékesei közel 34 év után beismerték, hogy az Apollo-17 űrhajósai annak idején élőlényekre utaló jeleket találtak a Holdon.
