A nyolcvanas évek közepére elkészült a szovjet űrrepülőgép. A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy ez a gép az amerikai „testvér” szakasztott mása. Ám ez csak a látszat...
Az amerikaira külsőleg igen sokban hasonlító szovjet űrrepülőgép-flotta első példánya 1984-re készült el. A hóvihar, azaz Burán névre keresztelt űrsiklót repülőgép hajtóművekkel szerelték fel, s vele több földi próbarepülést végeztek. A Buránra kiképzett űrhajósokat a földi berepülő változat mellett speciálisan átalakított Tu-134-es, Tu-154-es és MiG repülők segítségével készítették fel a küldetésre. 1988 áprilisáig összesen 22 próbarepülésre került sor a Buránnal. A sikeres berepüléseket követően 1988. október 19-ét jelölték meg az első indítás időpontjául. A Burán a feltűnő hasonlóság ellenére sok mindenben különbözik amerikai társától. Az Enyergija-családdal együtt történt kifejlesztése majd’ másfélszer annyi idői igényelt, mint az Egyesült Államokban. Ennek fő oka az volt, hogy a szovjeteknek még nem volt meg a megfelelő tapasztalatuk a folyékony hidrogén-oxigén hajtóanyag és az ehhez szükséges hajtóművek előállítása és tesztelése terén. A különbségek a Burán esetében szinte mind a szovjet félnek kedveztek. Így az amerikai maximum hét fős személyzet helyett a Buránnal akár 10 űrhajós is az űrbe emelkedhetett volna. (Fura ez a nagy szám akkor, amikor a Nemzetközi Űrállomáson mindössze két fő az alapszemélyzet, s az amerikai űrsikló újbóli hadrendbe állításával is csak három fő lehet majd.) Az űrsikló össztömege mintegy 100 tonna, hossza 36,4 méter. A szárnyak fesztávolsága 24 méter. 250 km magasságú Föld körüli pályára 30 tonna hasznos terhet vihetett, illetve onnan vissza 20,4 tonnát hozhatott. Az űrkabin térfogata 70 köbméter. A hajtóanyag 14 tonna, a hővédő csempék száma 38 ezer darab. Az indítás fázisai a következők. Az Enyergija hordozórakéta első és második fokozata bekapcsol, megkezdődik az emelkedés. Ezt követően, az első fokozatul szolgáló folyékony oxigén-kerozin hajtóanyagú gyorsítófokozat kiégésével, s azok 40-50 km magasságban történő leválásával csak a második fokozat működik. Miután az is kiégett, a második fokozat is leválik a szovjet űrsiklóról. A Burán 250 km magasságú pályára áll. (Saját hajtóműveivel az űrsikló bizonyos korlátok között még szabályozhatja a pontos magasságot.) A leszállási manőver fékezéssel kezdődik, majd az űrrepülőgép átfordul a leszállási irányba. A légköri fékezés 90 km-en kezdődik meg. Az automatikus leszállás 40 km magasságban kezdődik, s egészen a leszállópályán történő megállásig tart. Emberi jelenlét sem az indítás, sem a leszállás közben nem szükséges. A Burán – az amerikai űrrepülőgéppel ellentétben – emberi irányítás nélkül is képes feladata teljesítésére. (Itt jegyezzük meg, hogy ez már a Space Shuttle-rendszernél is így van, azzal a különbséggel, hogy ott az automata a tartalék szerepét tölti be, míg a Burán-Enyergija-rendszernél épp fordítva: az ember a tartalék az automata meghibásodása esetén.) Az automata leszállító rendszert a próbarepülések során többször tesztelték, a nyolcadik repülés alkalmával, 1986 decemberében Levcsenko és Sukin űrhajósok csupán az „ellenőr” szerepét játszották leszálláskor. (1988-ban agydaganat, illetve repülőgép-baleset miatt mindketten életüket vesztették.) Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
A nagy rakétaprogram (1. rész)
A nagy rakétaprogram (2. rész): Az Enyergija hordozórakéta
A nagy rakétaprogram (3. rész): Zenyit, Enyergija-M és Enyergija-T
A nagy rakétaprogram (4. rész): A szovjet űrcsónakok
Információk a Burán szovjet űrrepülőgépről
A Burán honlapja (orosz és angol nyelvű)
A Szovjetunióban is kísérleteztek újrafelhasználható eszközökkel…
