Külön nevet kapott az elmúlt 50 év a történelemben: űrkorszak. Sorozatunk ezt az 50 évet tekinti át – a teljesség igénye nélkül, egy-egy sikert felvillantva. Az utolsó évtized címszavakban: ISS, Columbia, Sencsou.
Ha röviden szeretnénk a legutolsó tíz esztendőt összegezni, talán három fő hangsúlyt említhetnénk: Nemzetközi Űrállomás (ISS), Columbia, Mars. Az előbbi kettő az űrkutatás válságát is jelképezi egyben, utóbbi pedig talán az onnan kivezető út, a jövő jelképe is lehet. Az évtized – de talán az egész űrtörténelem – legnagyobb programja a Nemzetközi Űrállomás építése. Az ötlet amerikából indult: Ronald Reagan igent mondott a tisztán amerikai Freedom Űrállomás felépítésére, mint a „következő logikus űrbeli lépésre”. Clinton elnök viszont egyszerűen nem adott pénzt rá. A megoldást a nemzetközi összefogás jelentette. Erre pedig éppen volt fogadókészség: az oroszok a Mir-2-n gondolkodtak, csak összeomló gazdaságukban nem volt rá pénz, Európa a Columbuson törte a fejét, csak nem volt hozzá megfelelő tapasztalat, ahogy Japánban sem a tervezett Experiment Modulhoz. Így a hasonló tervek összeolvasztásával amerikai részről a NASA, Oroszország képviseletében az RKA, Kanadából a CSA, a japánoktól a JAXA és Európa részéről az ESA szerződésben rögzítette, hogy 2010-re közösen felépítik a világ első Nemzetközi Űrállomását.
Az űrállomás a Mir technológiai tapasztain alapuló, ún. modulűrállomás. Több elemből áll, egyes részegységeit egyenként bocsátják fel és kapcsolják be a már működő rendszerbe. Az ISS története 1998. november 20-án kezdődött, amikor Bajkonurból felbocsátották a Zarja modult, a Nemzetközi Űrállomás első egységét. Ezután sorban kerültek pályára az újabb modulok: Unity, Zvezda – a voltaképpeni Mir-2 központi modulja –, Destiny, Pirsz, vagy a különböző építőelemek, napelemszárnyak, stb. A következő mérföldkő 2000. október 31. volt, ekkor startolt az első állandó legénység és ettől a naptól állandóan lakott az űreszköz. Kezdetben három állandó lakója volt az ISS-nek, akik rendre fogadták a szerkezet továbbépítésére, vagy kutatásra érkező látogató űrhajókat. A Columbia katasztrófáját követően azonban két főre csökkent az alaplegénység létszáma, mivel az egyedüliként megmaradt Szojuz taxiűrhajók és az ellátást fenntartó Progresszek kapacitása ennyit tett lehetővé. Csak a shuttle-flotta repüléseinek felújítását követően lehetett visszatérni a 3 fős legénységekhez, amelyből most 15. és 16. váltja egymást.
Az ISS építése egyben az előző modulűrállomás, a Mir végét is jelentette: a kiszolgált, számos műszaki problémával küzdő szerkezetről Oroszország – némileg politikai okokból is – lemondott. A Mir végül 2001. március 2-án egy korszakot (az önálló szovjet/orosz űrállomásépítést) lezárva látványos külsőségek között irányítottan a Csendes-óceánba zuhant. Az elmúlt évtizedben gyakorlatilag megszűnt minden egyéb orosz és amerikai emberes űrrepülés. Néhány NASA-s űrtávcsőszerelést, vagy a végül tragédiába torkollott STS-107 kutatóutat leszámítva minden repülés az űrállomással kapcsolatban történt.
Az űrkutatás derékhadát ebben az évtizedben az űrszondák képviselték. 1997. október 15-én elindult a Cassini–Huygens szonda a Szaturnusz részletes megismerésére. A Pioneer és Voyager szondák csak egy röpke, bár lenyűgöző pillantást engedtek a gázbolygókra és olyan szenzációs új felfedezéseket tettek, amelyek alapjaiban írták át a korábbi elméleteket és merészebbek voltak a legtöbb álomnál is. A Jupiter részletes felfedezésére a Galileo indult, második logikus lépésként a Szaturnusz következett. A NASA és az ESA közös szondája két Vénusz- és egy Föld-hintamanőver, valamint a Jupiter melletti gyorsítás segítségével közel hét évnyi repülés után 2004. július 1-jén állt pályára a gyűrűs bolygó körül. Programjában a bolygórenszer részletes vizsgálata szerepel, kiemelt helyen kezelve a Titan hold felderítését. A szonda egy kis leszállóegységet, a Huygenst vitt magával, amely leereszkedett a Titan felszínére, közben méréseket végzett. Az anyaszonda többszöri elrepülést végzett és végez a Titan és más holdak mellett. A Titannal kapcsolatban egyelőre nem sikerült egyértelműen igazolni a bolygószerte feltételezett metántavak és óceánok létezését, bár kisebb metántavakat sikerült azonosítani.
A Cassini startját követően a NASA a meghajtás tekintetében is új utakra indult. A nehézkes hagyományos rakétahajtás mellett egy új technika, az ionhajtás lépett a megvalósítási fázisba. A Deep Space-1 szondába be is építette az első ionhajtóművet a NASA. Ezzel hosszú útra induló bolygószondákat lehet meghajtani, nagyon kis tömegű hajtóanyaggal nyert folyamatos gyorsítással, bár a gyorsulás elég csekély – és az úthoz szükséges idő viszonylag hosszú. A Deep Space-1 1998. október 24-én startolt és az ionhajtás teljes sikert aratott általa.
De a NASA a kisbolygókkal kapcsolatban is új próbálkozásba kezdett. Ezen objektumtípus felderítésére küldte a NEAR-Shoemaker szondát. Az eszköz 2000. február 14-én érkezett a 433 Eros kisbolygó közelébe és pályára állt körülötte. Egy évig vizsgálódott a magasból, majd végül – bár műszakilag nem erre tervezték – le is szállt az Eros felszínére 2001. február 12-én.
Az emberes űrhajózással kapcsolatban az elmúlt években két új fogalommal kellett megismerkednünk: űrturista és tajkonauta.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
Egy emberöltő az űrben. A negyedik évtized (1987-97 – 1. rész)
Egy emberöltő az űrben. A negyedik évtized (1987-97 – 2. rész)
Egy emberöltő az űrben. Az ötödik évtized (1997-2007 – 2. rész)
A Discovery űrrepülőgép 1990. április 25-én bocsátotta Föld körüli pályára a Hubble-űrtávcsövet, minden idők talán legnagyobb jelentőségű űrcsillagászati eszközét.
