Az Enceladus

A Cassininak talán még a Titannál is látványosabb – és legalább olyan titokzatos – célpontja volt a napokban, az Enceladus.

William Herschel 1789-ben fedezte fel, de majd' 200 évig, a Voyagerek látogatásáig csak egy fényes fénypötty volt a Szaturnusz rendszerében a Cassini július 14-i célpontja, az Enceladus. A bolygótól számítva – a mai ismeretek alapján – kilencedik hold igazi jéghold. A rá eső fény majdnem 100 százalékát visszaverő égitest felszíne szinte tökéletesen fehér. A fehér felszínre azonban nagyon dinamikus történet íródott. A Voyager-2 felvételein egy, a Jupiter rendszer Ganymedes holdjához hasonló (csak tizedakkora), érdekes jégholdat láthattunk, a Cassini kamerájának az elődénél tízszer jobb felbontása azonban inkább még több talányt vetett fel, mint amennyit megoldott.

A hold testén már a Voyager felvételeiből is sok különböző típusú felszín különböztethető meg. Kráterek vájta, sima és barázdák szabdalta felszíni formák váltakoznak rajta. Eszerint az Enceladus teste folyamatosan változik, nem tűnik halott égitestnek. Az itt-ott feltűnő krátermezőkön is átfutnak a mindent behálózó törésvonalak, ez pedig arra utal, hogy a felszín folyamatosan megújul. Ez csak úgy lehetséges, ha valamilyen belső folyamat az előidézője a tektonikus, vagy más vulkáni jellegű tevékenységnek.

Az Enceladuson a fényképek egyaránt fedtek fel nagy, széles tektonikus árkokat és kisebb barázdákat, sőt a repedések mentén sorban végighúzódó kis dómokat. Ezek mindegyike a 30 évvel ezelőtti feltételezést támasztja alá, miszerint az Enceladus magja olvadt. Az égitest mérete szerint már régóta egészen a magjáig fagyott jéggolyónak kéne lennie, de úgy tűnik, hogy a Jupiter és az Io példájára a Szaturnusz is addig szorongatja a tőle 238.000 kilométerre keringő Enceladust, hogy az árapályfűtés megolvasztja a magját. Az árapályfűtés okozta geológiai aktivitás pedig folyamatosan felülírja a felszínt.

A jobb felbontású fotók azonban számos új problémát is vetettek fel. Az előbbiekben említett dómok színe elüt a környezettől, azaz feltehetőleg más anyagból épülnek fel, vagy valamilyen más anyag is szennyezi a mélyből feltörő jeget, mint a környező területek anyaga. Most még nem tudni honnan származhat ez a „színezék”. Emellett a különböző hamisszínes felvételek is nyújtanak újdonságot. A Voyager felvételek sima területeit a jobb felbontású fotókon kaotikusan bonyolult barázdarendszerek szabdalják. Ezek a kis és a több kilométer széles nagy tektonikus repedések mentén is találtak változás-nyomokat az anyagösszetételre vonatkozóan. Míg a repedések közötti sík területek teljesen homogén színűek (azaz vélhetően azonos összetételű és szemcsenagyságú anyagból vannak), addig a repedések oldalfalain, lejtőin más színek tűnnek fel. A más szín más anyagösszetételt, vagy más szemcsenagyságot feltételez, azaz a mélyből feltörő anyag tulajdonságai változnak az idő előrehaladtával. Ez egy újabb, hosszú kutatásra lehetőséget nyújtó talány.

A Cassininak a Szaturnusz-rendszerbe való megérkezése óta egyszer már – március 9-én – volt alkalma közelről vizsgálni az Enceladust, a talányok közül már akkor sok felszínre került. A mostani közelrepülés során a szonda mindössze 210 kilométerre suhant el a felszín felett és a hold más – főleg a déli féltekén lévő – vidékeiről is készített képeket a kutatók számára. A közelség fantasztikus, 35-40 méteres felbontást tett lehetővé és így az eddigi legmélyebb betekintést adta egy külső-naprendszerbeli jéghold felszíni szerkezetébe. A végkövetkeztetésekre azonban még várni kell, mert a fantasztikus felvételek kiértékelése még hosszú időt fog igénybe venni. (Képek: www.ciclops.org)

Kapcsolódó cikkek:
Hyperion: a jégszivacs
Titani tavak és felhők