Rögeszme

Ez volt a címe Isaac Asimov egyik korai sci-fi novellájának. Ebben az első Holdat is megkerülő, emberes űrrepülés szereplői szembesülnek a hihetetlen ténnyel: égi kísérőnk csak egy óriási makett, díszlet a világűrben, amelynek még a tartóoszlopai is jól kivehetők.

Ez a rövid írás 1957 októberében jelent meg, és jól példázza, mit jelentett az akkori science fiction irodalom számára a világűr: meghódítandó, de félelmetes és kiszámíthatatlan területet, ahol hiedelmeink, érzéseink, előítéleteink új értelmet nyernek.

A sci-fi irodalom műfajában már kezdettől fogva jelen volt a sugárzó optimizmus és a sötét végzet. A harmincas évek Amerikájában – ahol a műfaj és maga az elnevezés is megszületett – eleinte úgy dobálták az embereket a pulp írók a világűrbe, mint ahogy kavicsokat hajigál a kisgyerek a partról a folyó vizébe. Az ember jött, látott és győzött: fittyet hányt a veszélyekre; legyőzte a messzi bolygókon élő gülüszemű idegeneket; megmentette a szép, szőke nőt, aki a fehér férfi hős nagyságától meglegyintve szinte ájultan hevert annak lábainál.

Azután következett John W. Campbell kora, aki a harmincas évek végétől ráncba szedte a tudománytalanul száguldó írókat. Onnantól kezdve a science fictionben a science előtag tényleg fontos lett. Megjelentek a mérnök-írók, akik szárazan, de a kor tudományos gondolkodásával megegyezően írtak az űrutazásról, sokszor szinte fájó alapossággal. A második világháború után az űrutazás lehetőségébe vetett hit egyre nőtt, Gagarin és az Apollo program beindulása után egyesek már a Space Age-t vizionálták. A sci-fi egyik gyökere a romantizmusban keresendő, és ez a terület – az emberes űrutazás – jól rezonált erre. Még azt sem lehet mondani, hogy a holdraszállások végeztével ez eltűnt volna. A kilencvenes években a marsutazás volt egy ideig trend a regényekben, de ez ma már nincs így.

Újjáéledtek viszont az úgynevezett űroperák, amelyek a mától számítva több száz, esetleg több ezer éves távlattal mesélik el az emberiség viszályokkal, intrikákkal körített jövőbeli történetét. Asimovval kezdtem, és vele is fejezem be: az az optimizmus, amellyel például A halhatatlanság halála című regényét befejezi, ma is jelen van a sci-fiben, de az írók – ha úgy tetszik – realistábbak, és sokkal több komor színt kevernek a palettába, mint a hidegháborúban felnőtt kollégáik. Azt ábrázolják, amit egyszer a másik legendás alak, a Marsbéli krónikák írója megfogalmazott: az ember elhagyja nyomorúságos bolygóját, de a rakétával magával is viszi, nem szabadul ettől. A sci-fi ma inkább az ember belsejére figyel, mint a találmányokra, a technikára, jóllehet ezek is megvannak benne. Felnőtt, és az űrutazásra sem a gyermeki lelkesedéssel gondol csupán, hanem felelősséggel és nagy adag szorongással. Az űrkomp lehetőség és veszély. A világűr tényleg sötét és hideg.

Az a romantikus remény, hogy az emberiség egyszer tömegesen elhagyja szülőbolygóját, csendesen lappangó rögeszmeként él tovább máig is a science fiction irodalmában.

Kánai András
sci-fi író, SFmag.hu

Kapcsolódó linkek:
SFmag