Elhunyt a világűr egyik első úttörője, Scott Carpenter, aki egy nagy kor tanúja volt, és akiről szinte senki sem tudja, hogy búvárként többet adott a világnak, mint űrhajósként. Ahogy azt sem tudjuk, hogy az örökérvényű űrhajós köszöntést (Godspeed!) is ő adta az űrutazók világának.
Az 1950-es és 60-as évek fordulója az űrkorszak hajnala volt, olyan nevekkel, mint Gagarin, Glenn, Shepard, Tyereskova. Vagy éppen Scott Carpenter. Ezek az emberek mai mértékkel mérve alig voltak odafenn egy kis időt. Carpenter például egész űrhajós karrierje alatt mindössze három Föld körüli fordulatot tett, 4 óra 56 percet töltve a világűrben – manapság egy űrséta is tovább tart ennél – és Gagarin után ő a legkevesebb időt az űrben töltő űrhajós. Mégis ki kérdőjelezné meg ezeknek az egy, vagy három fordulatos repüléseknek a jelentőségét? Ki kérdőjelezné meg az első űrhajósok hős mivoltát? Ezzel együtt vannak feledésbe merülő nevek ezek között az úttörő hősök között. Ilyen feledésbe merülő név Scott Carpenteré is.
2013. október 10-én az Eredeti Hetek tagja, az Aurora-7 (Mercury-Atlas-7) űrhajósa, Scott Carpenter 88 évesen, egy denveri hospice központban elhunyt, egy nem sokkal korábbi agyvérzés okozta szövődményekben.
A coloradói Boulder szülötte 1925. május 1-jén látta meg a napvilágot és kamaszkorát a világháború töltötte ki. Így talán nem is csoda, hogy a kor irigyelt hősei, a pilóták szolgáltak példaképül az ifjú Scott számára. Vagy ahogy ő fogalmazta ezt meg: „…tizenhat voltam, amikor Pearl Harbourt megtámadták 1941. december 7-én, azon a karácsonyon a rádióban hallgattam a vészterhes híreket az én hőseimről, a Wake-szigetet védő haditengerészeti és tengerészgyalogos pilótákról, hogy hogy esnek el a kegyetlen japán támadások közepette. Én is repülni és harcolni akartam…”
Mire bevonult és harci kiképzést kapott, Amerika ledobta „A Bombát” és már nem volt szükség fiatal harci pilótákra. De Carpenter elkötelezte magát a repüléssel és a haditengerészet tartalékosaként a University of Colorado repülőmérnöki szakára iratkozott. 1949-ben a Haditengerészet toborzói jelentek meg az egyetemen és Carpenter jelentkezett, hogy ezúttal tényleg harci pilótává váljon: a pilótaság nehezebb végét fogta meg, az utasszállítók kényelmes világa helyett a légi harcok világát választotta. Egy év múlva pedig már ezen vágyott világ sűrűjében találta magát, éles harcok közepette. 1950-ben Koreába vezényelték, ahol tengeralattjáró-elhárító, víziakna-telepítő, vagy hajófelderítő repülések részese lehetett a Sárga-tenger, a Dél-kínai-tenger felett. Az egyetlen szívfájdalma csak annyi volt, hogy sugárhajtású vadászgépek helyett a szolgálata „csak” propelleres gépekre szólította, a légi harc adrenalinbombája helyett „unalmas” órákat töltött tengeralattjárók kutatásával.
A háború után a haditengerészeti kiképzés cigányéletét élte, Kaliforniában, Hawaii-ban tanult, majd Japánban, Alaszkában, Guam szigetén szolgált. De még itt, ebben a versengésre termett, elit mezőnyben is talált egy még kockázatosabb, még elitebb fejlődési lépcsőt, a tesztpilótaságot. 1954-ben jelölték a Patuxent River támaszponton települt berepülőpilóta-iskolára, ahol 3 évnyi tanulás várt rá, s ahol nemigen létezett olyan repülőgéptípus, amit ne repült volna.
1959-ben gyökeres fordulatot vett az addigi élete. Január végén egy titokzatos parancs érkezett Burke admirálistól a Haditengerészet vezérkari főnökétől: február 1-jén jelenjen meg Washingtonban, a Pentagonban anélkül, hogy a parancsról bárkivel beszélne, vagy maga spekulálna róla. Rajta kívül még 508 katonai pilóta kapta meg ezt a történelmi parancsot. A titkos felső parancs – ma már tudjuk – az első amerikai űrhajós-kiválasztását célozta. Carpenter egyike lett a hét kiválasztottnak, akik „túlélték” az órákon át tartó szobabiciklizést, a pszichikai teszteket, a jeges fürdőket és a beöntéseket. A cél a világ legegészségesebb pilótáinak megtalálása volt, akik majd képesek lesznek megbirkózni a világűr végzetesen veszélyes körülményeivel, és Carpenter köztük volt. Az Original Seven tagjait 1959. április 10-én mutatták be a médiának, mint a Mercury program pilótáit, a világ első űrhajósjelöltjeit.
A küzdelmes kiképzés után Alan Shepard repült először – igaz immár az újabb vereség, Jurij Gagarin repülésének árnyékában –, aztán Gus Grissom, majd John Glenn. Utóbbi repülés volt az első amerikai orbitális repülés és ugyanez a repülés volt az, ahol Scott Carpenter tartalék űrhajósként kapott megbízatást. Ebbéli megbízatásában ő lehetett, aki a történelmi repülés során a rádiókapcsolatot tarthatta Glenn-nel. Így ő volt az, aki egész Amerika nevében egy érzelmes „Godspeed John Glenn!” (Isten vezéreljen utadon, John Glenn!) felkiáltással engedte útjára társát az első amerikai Föld körüli repülésre, hogy a „Godspeed” nemzedékeken át amolyan vérbeli űrhajós köszöntéssé váljon, mint a bányászok „Jó szerencsét”-je.
Aztán Carpenter igazi fellépésére se kellett sokat várni, mindjárt a következő repülés az övé lett, igaz a sors fondorlata miatt. A következő repülés Deke Slaytoné lett volna, ám ő egy szívrendellenesség miatt kihullott a sorból, így a Glenn tartalékaként teljes kiképzést kapott Carpenter ugrott be. Glenn repülése után három hónappal, 1962. május 24-én startolt Cape Canaveralről az Aurora-7, Carpenter űrhajója. (Az űrhajók névadása a programban az űrhajósok privilégiuma volt, és máig él egy legenda, hogy Carpenter űrhajója egy útkereszteződésről kapta a nevét: az űrhajós Boulderben, szülővárosában az Aurora és a Hetedik utca sarkán gyerekeskedett és ennek állított emléket). A repülés az első tudományos célú űrrepülésnek indult és egy nagyszabású mentőakcióba torkollott. Carpenter feladata volt a folyadékok súlytalanságbeli viselkedésének vizsgálata, vagy a földfelszín fényképezése. És feladaton kívül felfedezte Glenn repülése legnagyobb talányának megfejtését, a tűzlegyeknek keresztelt fénylő részecskék eredetét, amikor véletlenül megütötte az űrhajó falát és a külső felszínről a ráfagyott vízrészecskék a napfényben fürdő apró „szikrákként rajzottak” az ablak előtt. De egy nagyobb probléma is támadt. Az egyik helyzetérzékelő szenzor meghibásodott, így az űrhajósnak manuálisan kellett fenntartani az űrhajó megfelelő térbeli helyzetét. Csakhogy ebbéli igyekezetében túl sok üzemanyagot használt el. Végül a „tűzlegyek” megfigyelése miatti figyelemmegosztás, a helyzetérzékelő hibája és a túl kevés üzemanyag a program legnagyobb hibájához vezetett. A visszatéréskori fékezés jelentősen eltért az optimálistól és Carpenter 402 kilométerrel a tervezett leszállóponton túl ért vizet az Atlanti-óceánon. Az is 55 percig tartott a Haditengerészet erőinek, hogy beazonosítsák a leszállás helyét (addig eltűntnek hitték az űrhajóst), majd újabb két óra kellett, míg kimentették Carpentert.
Az űrutazás után Carpenter sosem járt újra az űrben. A rossz nyelvek szerint a leszálláskori „eltévelygést” az ő számlájára írták, és ilyen hibát nem könnyen bocsátott meg az elitek elitje, a NASA Űrhajós Irodája. De közrejátszott ebben egy objektív tény is. Röviddel a repülés után, 1964-ben egy baleset érte őt, megsérült a karja és az űrrepülések szuperegészséges világában ez már „nem fért bele”.
1965-ben éles fordulat állt be az űrhajós karrierjében, a tengernek szentelte az életét. Az űrhajós szkafandert búvárruhára cserélte és részt vállalt a Haditengerészet Sealab projektjében. A Sealab egy víz alatti „űrhajóprojekt” volt, amelyben egy víz alá süllyesztett munkaállomáson több hétig tartó váltásokban szakemberek éltek 50-60 méterrel a vízfelszín alatt, tengerkutatási vizsgálatokkal és élettani kísérletekkel gazdagítva a tudományt. Az idők során három Sealabet eresztettek víz alá, amelyek közül a második expedíción vett részt Carpenter. A Sealab II fedélzetén kéthetes váltásokban élték víz alatti életüket a legénység tagjai. Carpenter két periódust teljesítve 30 napig élt a Kalifornia partjainál, a La Jolla-kanyonban 62 méter mélyre eresztett acélszivarban, merülési rekordot felállítva (a kísérlet érdekessége Tuffy, a palackorrú delfin volt, „ő” szállította az ellátmányt a mélybe a mélytengeri állomás lakói számára).
(Képek: NASA, US Navy)
Carpenter érdeklődése innentől teljesen a tenger, a búvárkodás felé fordult. A Sealab projektbeli részvételét követően a Manned Spacecraft Center (ma Johnson Space Center) igazgatóhelyettese lett, ahol az Apollo programra való előkészületek képezték a fő feladatát, ezen belül főként a víz alatti gyakorlások bevezetése a kiképzési programba az űrséták szimulálására.
1967. augusztus 10-én elhagyta a NASA-t és visszatért a Haditengerészethez, hogy a harmadik Sealab expedícióban részt vegyen, de már nem merülő „aquanautaként”, hanem szervezőként. 1969-ben, 25 év szolgálat után a Haditengerészettől is leszerelt és magáncéget hozott létre, amelyben a víz alatti munka, a merülés volt a vezérfonal. A Sear Sciences Inc. egy kockázati tőkebefektetési társaság volt, amelyben fejlesztési programokat indítottak az óceánok alatt rejlő források kiaknázására és a környezet védelmére. Carpenter e cég élén közeli munkakapcsolatba került a legendás Jacques-Yves Cousteau kapitánnyal, és számos sportszergyártó számára tervezett professzionális felszereléseket, légzőkészülékeket és víz alatti hajtóeszközt búvárok számára.
Mindezek mellett az űrhajósból lett búvár nagyon aktív életet élt: televíziós fellépéseket vállalt, nagy cégek szóvivőjeként tűnt fel, a coloradói hegyek ismert síelője volt és könyveket írt.
Scott Carpenter maradandó nyomot hagyott a tudomány nagykönyveiben, meghódította a világűrt és járt a másik nagy ismeretlen, az óceán mélyén. Sajnos a világ nélküle megy tovább. De mi „továbbutazók” sosem felejtjük el, hogy köztünk volt és részt vett az erőfeszítésben, amellyel az ember megvetette a lábát a világűrben is.
Kapcsolódó cikkek:
400 kilométeres eltévedés: 45 éve repült a Mercury-7
Az Igazak: 50 éve mutatták be a világ első űrhajósjelöltjeit (1. rész)
Az Igazak: 50 éve mutatták be a világ első űrhajósjelöltjeit (2. rész)
Két űrvonatkozású bélyeget bocsátott ki tegnap az Egyesült Államok postaigazgatása, amelyekben közös a Mercury (Merkúr) szó.
