Érdemes volt várni
(Rovat: A Nap és bolygótestvéreink, Távoli világok kutatói , Szárnyaló képzelet - 2004.06.18 18:46.)

A Cassini még csak az első „ujjgyakorlaton” jutott túl, amikor a Szaturnuszhoz vezető úton rápillantott a Phoebe-re, de az izgalom máris tetőfokára hágott. Van is miért: a szonda által küldött képek csodaszépek és beszédesek.

Carolyn Porco, a Cassini program egyik vezetője mondta az űrszonda startja után, hogy „most nincs más dolgunk, mint várni”. A várakozás úgy tűnik véget ért és máris kijelenthetjük, megérte a hét év türelem. Az előző hetekben több gyönyörű felvételt láthattunk a közeledő szonda kameráinak látómezejét mind jobban kitöltő gyűrűs óriásról, de az első igazi „attrakció” a Phoebe hold megközelítése volt. A Cassini, miközben még mindig a Szaturnusz felé száguld, hogy pár nap múlva pályára álljon körülötte, a programja szerint alig 2000 kilométerre suhant el a legkülső nagyobb Szaturnusz-hold mellett és kamerájával nagyfelbontású képeket készített róla.

A Phoebe még a közelítés szakaszában, 32.500 kilométerről. Tönkrebombázott, kráterektől össze-vissza szabdalt világ.

A Voyager 2 egykoron szenzációs fotói azonnal feledhetővé silányodtak, mikor megpillanthattuk a Cassiniéit, melyek felbontása – köszönhetően az ezerszeresen közelebb történt elrepülésnek – fantasztikus lett. A képeken a nagyoktól a legkisebbekig ezernyi kráter bontakozik ki, amely igen mozgalmas életpályáról mesél a Phoebe-vel kapcsolatban, no és arról, hogy a Szaturnusz holdja igen idős (több mint 4 milliárd éves) lehet.

A közelebbi képeken a kráterekben a felszínt sok világosabb folt tarkítja. Némelyik kráterperemen pedig mintha megcsúszott volna az anyag és alóla ragyogóan fehér rétegek kandikálnak elő. A teória szerint a Phoebe egy világos anyagból (minden valószínűség szerint vízjégből) álló testtel rendelkezik, melyet egy vékony – úgy 300-500 méter vastag -, sötét portakaró burkol be. A nagyobb kráterek peremén, ahol a külső sötét takaró megcsúszott, jól látható a rétegződés és a hold belsejének világosabb anyaga. Ráadásul a végletesen összeszabdalt felszín is információt hordozhat a Phoebe belső struktúráját illetően: a kráterek, hegyhátak, vájatok összevisszasága egy „puhább” anyagot (valószínűleg jeget) feltételez.

A képen a Phoebe egy kisebb részlete látható. A felül középen lévő nagy kráterben jól látszik a sötét takaró alól előbújó világos jégtest.

Mindenesetre az már most világos, hogy a Phoebe teljesen más, mint a Galileo és a NEAR által a fő aszteroida-övben meglátogatott belső kisbolygók, a Mathilde, vagy az Ida, mivel azokon a krátereknél feltűnő fényes fehér foltoknak nyoma sincs. A Szaturnusz legkülső holdjának jégből való felépítése tehát már-már bizonyítást nyert (melyet a közelítési manőver során a szonda mozgását elemezve a hold sűrűségére utaló számítások fognak végképp megerősíteni). Eszerint a Phoebe keletkezésének két helyszíne lehetséges: vagy a Szaturnusz rendszerében keletkezett és a folyamatos ütközések juttatták mai pályájára, vagy pedig a Naprendszer még távolabbi vidékéről elkószált és befogott Kuiper-objektummal van dolgunk. Ez utóbbinak a Cassini látogatása óta szinte kizárólagossá vált a valószínűsége, mivel azt már korábban tudtuk, hogy a Phoebe keringése retrográd a többi holdéhoz képest, melyet elég nehéz elképzelni, hogy egy nagy ütközés alakított volna ki, ráadásul egy jéghold sokkal kisebb darabokra hullott volna egy, a pályáját visszafordítani képes erejű becsapódás nyomán, mint amekkora a Pheobe.

Ha ez a feltételezés a 11 műszer eredményeinek pár napnyi elemzése végén bizonyítást nyer, akkor az első igazi Kuiper objektumot volt szerencsénk közelről megvizsgálni az űrkutatás története során.

Képek: http://ciclops.lpl.arizona.edu

Forrás: CICLOPS, Spacedaily.com

Dancsó Béla