Rakétavédelmi rendszer az űrben
(Rovat: A nemzetbiztonságért, Űrpolitika - 2018.01.24 07:15.)

Az USA 2018-as költségvetése felhatalmazást ad a Pentagonnak, hogy vizsgálja meg az űrbe telepítendő rakétavédelmi rendszer kiépítésének lehetőségét. Egy ellenérv máris elhangzott.

A döntést Észak-Korea ismétlődő rakétakísérletei teszik aktuálissá. A rendszer segítségével az Egyesült Államok és szövetségesei ellen indított ballisztikus rakétákat közvetlenül az indítás után fel lehetne ismerni és meg lehetne semmisíteni.

Ugyanakkor a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának (CSIS) nevezett agytröszt egyik munkatársa óvatosságra int, és arra figyelmeztet, hogy az általuk korábban összeállított, „Rossz ötletek a nemzetvédelemben” című tanulmánysorozatban szerepel az űrbe telepítendő rakétafelismerő rendszer terve. A CSIS programkoordinátora és kutatási asszisztense, Thomas Roberts szerint a terv az idősebb Bush elnök idején elképzelt rakétavédelmi elképzelés felelevenítését jelenti.

Az űrvédelmi rendszer fantáziarajza. (Kép: Space News, Wikiwand)

Roberts véleménye szerint azért rossz ötlet az űrbe telepítendő rakétavédelmi rendszer, mert kevéssé hatékony és sebezhető, ezért az erre fordítandó összeget hatékonyabban működő rendszerekre kellene költeni. Emellett Roberts politikai szempontból is aggályosnak tartja a lépést, mert szerinte egy ilyen lépés a világűr militarizálásaként fogható fel. A rendszert azért tartja csekély hatékonyságúnak, mert csak alacsony Föld körül pályán keringő ellenrakétákkal lehet elérni, hogy az elindított ballisztikus rakétát még az emelkedés fázisában megsemmisítsék (még mielőtt a rakéta elhagyja a légkört és szabadon engedi a robbanófejeket), ami szilárd hajóanyagú rakéta esetében az indítástól számított 120 másodpercet, folyékony hajtóanyagú rakéta esetén 170 másodpercet jelent. Ily módon a megsemmisítés az Egyesült Államok területétől a lehető legtávolabb, lehetőség szerint még a rakétát indító ellenséges ország területe fölött történik (a jelenleg is működő, földi indítású, „útközben” (midcourse) megsemmisítő rendszer hátránya, hogy a ballisztikus támadó rakéta megsemmisítése a légkörön kívül, az interkontinentális repülés közben történik).

A jelenleg is működő, földi indítású, „útközben” megsemmisítő rendszer (GMD, Ground-based Midcourse Defense system) vázlata. (Kép: CSIS)

Az alacsony Föld körüli pályán keringő eszközökből viszont sokat kell pályára állítani, vagyis nagy konstellációt kell kiépíteni, ha azt akarják, hogy a Föld bármely adott helyének környezetében mindig legyen legalább egy ellenrakétát hordozó műhold. A 36 ezer km magas geoszinkron pályáról folyamatosan szemmel tartható lenne ugyan a Föld, de az onnan indított ellenrakétának esélye sem lenne elérni az indított ballisztikus rakétát az említett időtartamon belül, az emelkedés szakaszában. Ha a többszörös indítások lehetőségét is figyelembe veszik, akkor ez Roberts véleménye szerint azt jelenti, hogy ellenrakéták százait kellene Föld körüli pályára állítani. Roberts idézi az Amerikai Fizikai Társaság 2004-es tanulmányát, amely szerint a Föld teljes lefedéséhez 1646 műholdat kellene pályára állítani, aminek a költségét 67–109 milliárd dollárra becsülték (ami nem tartalmazza a kutatás-fejlesztés és a rendszer fenntartása, csak a tényleges kiépítés költségeit). Az ellenséges rakéták indításának lehetséges helye a Föld teljes felszínénél kisebb területre leszűkíthető, Roberts tanulmányában ezt a lehetőséget is megvizsgálja. Kimutatja, hogy ha csak az északi szélesség 25–42. fokai (Irán déli és Észak-Korea északi határa) közötti sávra hegyezik ki a rendszert (regionális fókuszálás), akkor sem javul a helyzet, mert a két fő ellenségnek tekintett ország területe a Föld felszínének 0,3%-át teszi ki, míg a regionálisan fókuszált rendszerrel is a földfelszín 25,4%-át kell megfigyelni.

Észak-Korea ballisztikus rakétái és azok hatótávolsága. (Kép: CSIS)

Roberts azt is megjegyzi, hogy az űrbe telepített rendszer eredendő gyenge pontja, hogy minden egyes ellenrakéta felhasználása csökkenti a pályán maradó rendszer hatékonyságát. Az ellenség egyetlen támadó rakéta indításával (vagyis az ellenrakéta felhasználásának kikényszerítésével) rést üt a rendszeren, majd a következő támadó rakétáját ott indítja, ahol a rendszerben rés keletkezett. A rések minél hamarabb történő betöméséhez tartalék ellenrakétákat kellene Föld körüli pályán parkoltatni, vagy földi indítással nagyon gyorsan pótolni kellene a felhasznált ellenrakétákat. Ez tovább növeli a rendszer kiépítésének költségeit.

Alacsony Föld körüli pályáról egyenletes és teljes lefedettséget biztosító műholdrendszer 24 pályasíkban, 65 fokos inklinációval keringő műholdakkal, az úgynevezett Walker-konstelláció. (Kép: T. G. Roberts, CSIS)

Mindezek alapján az űrbe telepített, az ellenséges rakétákat az emelkedés szakaszában megsemmisítő rakétavédelmi rendszert Roberts az Egyesült Államok és szövetségesei védelme szempontjából nem tartja praktikusnak. Végül Roberts hozzáteszi, hogy az ENSZ Alapelvszerződés (Outer Space Treaty) csak nukleáris és tömegpusztító fegyverek világűrbe telepítését tiltja, hagyományos fegyverekét (így például ellenrakétákét) nem, de szerinte attól, hogy az Alapelvszerződés nem tiltja, ez még nem jó ötlet.

(Sajnálatos módon a Space News hivatkozott cikke csak egyetlen, a rendszert ellenző véleményt mutat be, a kép teljessé tétele érdekében a CSIS átfogó tanulmányára és a National Defense cikkére hivatkozunk.)