8... Kitalált (űr)kémjelentés
(Rovat: A Space Shuttle program - 2011.07.11 12:15.)

1991. november 27. Az űrrepülőgép többcélú felhasználásának egyik legkevésbé ismert szegmensét a katonai kísérletek adták. A repülések tizedén kellett a Pentagon megbízását is szem előtt tartani.

Az amerikaiak úgy tervezték, hogy az STS rendszer minden igényt ki fog elégíteni az űrben, egyszerre lesz munkaplatform és szállítóeszköz, kutatóűrhajó és szervizűrhajó, valamint egyszerre használják civil és katonai célokra. Az űrrepülőgép repüléseinek nagyjából tizedén voltak katonai célú kísérletek. Ezek zömében titkosak voltak, valószínűleg sosem tudjuk meg, mi zajlott odafenn. Ám néhány egyszerűbb katonai repülés titkosítását feloldották, ezért egy kicsit fellebben a fátyol sarka az űrrepülőgép ezen irányú hasznosítása felül is. Mario Runco, az STS-44 küldetésspecialistája mesél nekünk egy ilyen esetről.

Az első repülésem, az STS-44 volt a shuttle első, a Hadügyminisztérium megbízásából végzett és mégis titkosítás alól kivont repülése, és ezen csináltunk egy kísérletet, az M88-1-et. A földi megfigyelők csak ál-kódokkal kommunikálhattak velünk a rádión. „Szeretnénk, ha megkeresnétek egy bizonyos típusú hajót, vagy szárazföldi járművet ilyen és olyan távolságban, vagy ilyen és olyan koordinátákon, és szeretnénk, ha annyi részletet megneveztétek, amennyiről csak meg tudtok bizonyosodni odaföntről”. A hívójelek miatt valahogy így nézett ki: „Cipőkanál, Cipőkanál, Cipőkanál, itt az Atlantis, Atlantis, Atlantis. Vétel”. A hányinger kerülgetett, amikor újra és újra ismételtük ezeket a rádióbeszélgetéseket. Tulajdonképpen az irányításbeli srácok is azt remélték, hogy egy idő után elhagyjuk ezeket a felesleges triplázásokat és csak annyit mondunk, „Cipőkanál, itt Atlantis, hallgatlak. Vétel.” Várták is, hogy átvesszük az irányítást a kommunikációban, de lévén újoncok, nem akartuk áthágni a hivatalos protokollt. Ma már valószínűleg megtennénk.

Odaértünk Kuba fölé, a guantanamói bázishoz, és a földi irányítók kérték, hogy írjuk le nekik, hány hajót látunk a kikötőben. Tom Henricks, a pilótánk egy óriási távcsövet használt, azzal nézett ki az egyik ablakon. Én egy digitális fényképezőgépet fogtam a kezembe egy jókora zoom lencsével és azzal foglaltam el a másik ablakot. Tom vizuális megfigyelést végzett, én pedig képeket készítettem, amelyek egymás után jelentek meg egy TV-monitoron. Ahogy áthaladtunk a terület felett, összedugtuk a fejünket, mit is láttunk, és közben tanulmányoztuk a képeket.

Csatlakozott a vitához Jim Voss is, akivel rögtön külön véleményen voltunk arról, hogy is kell végrehajtani egy ilyen kísérletet. Jim úgy gondolta, a megfigyelőnek nem lenne szabad az esetleg már meglevő tapasztalataira hagyatkoznia, úgy gondolta, a lehető legobjektívebbnek kell lennie a megfigyelőnek. Én ezt vitattam, mivel az eszünket használó megfigyelőnek tartottam magunkat. Úgy gondoltam, akármilyen tapasztalatunk is van, azt fel kell használnunk a látottak értelmezéséhez. Én a haditengerészettől jöttem, és tudom, hogy ha olyasvalamit látok, aminek az egyik vége hegyes, a másik pedig tompa, és három simul egymáshoz egy kikötőben, akkor azok rombolók, vagy fregattok lehetnek. Ráadásul voltam már a Guantanamo-öbölben, ismertem a formáját, és azt is tudtam, hol kell benne keresni valamit. Tom viszont az Air Force-tól jött, és a megfigyelő tudománya a repterekre specializálódott.

A leginkább zavarba ejtő pillanat akkor jött el, amikor Tom és én a pilótafülkében voltunk fenn, és jelentést tettünk az irányításnak a guantanamói megfigyeléseinkről. Éppen én beszéltem a Földdel, a legénység nagy része odalenn volt a középfedélzeten. Akkoriban egy vezeték nélküli kommunikációs rendszert használtunk, amelyben a legénység minden tagjának volt egy saját mikrofonja, azonban a mikrofonok párosítva voltak oly módon, hogy amikor valaki megnyomta a mikrofonja adógombját, hogy beszéljen, a másik is tudott beszélni a sajátján. Az enyém Jimével volt párosítva. Aztán az egyik pillanatban hallottam, ahogy Jim a többiekhez szólt félig viccesen, félig komolyan, „Aha, most talál ki éppen valami szart”. Jim elfelejtette, hogy a mikrofonja él, és a véletlen üzenete kiment az irányító központ vonalába. Az irányító központban biztos mindenki fetrengett a röhögéstől! Persze ez az én figyelmemet is szilánkokra törte, aztán ahogy az adásunk a végére ért, a fedélzeten is kitört a hisztérikus röhögés. Azért el kell ismerjem, kicsit mérges voltam. De ez gyorsan elmúlt, majd pár perc múlva visszanyertük a komolyságunkat is. Aztán újra leadtam a jelentésemet. Persze gondoltam, hogy innentől kezdve egyetlen szavamat sem veszik majd komolyan. Aztán később kiderült, hogy sikerült pontosan eltalálni a kikötőben horgonyzó hajók számát. Viszont azt a vezeték nélküli kommunikációs rendszert egyetlen későbbi utamon sem vittük magunkkal. Véletlen egybeesés? Mindenki eldöntheti.

(Fotó: NASA)

Dancsó Béla

<< előző rész --- következő rész >>