„István kapitányként, Áron hajózó mérnökként diplomázik” (1. rész)
(Rovat: Álmuk a világűr, Korszerű oktatás - 2010.10.17 10:00.)

Szelinger Tamás, az „Informatika a Látássérültekért” Alapítvány önkéntese kísérte el szeptemberben Huntsville-be, a speciális amerikai űrtáborba az első magyar vak és gyengénlátó diákot.

Reggel fél öt. Ébredek. A csomagok összepakolva, a taxi fél hatra érkezik. Utolsó simítások, zárom az ajtót. Irány a repülőtér.

Megérkezünk a terminálra, várom a fiúkat. Elsőnek Velegi István érkezik a családjával. István nyugodtnak látszik, a család már kevésbé. Kis várakozás után megérkezik Ócsvári Áron is az édesanyjával. Gyors egyeztetés, feszültségoldás. Egy utolsó kávé itthon, sms a barátoknak. Elkezdődik a búcsúzkodás. A szülők elköszönnek, elindulnak.

Mi is elindulunk. Irány a check-in, a biztonsági ellenőrzés. A határőr és a reptéri dolgozók segítőkészek. Segítenek Istvánnak és Áronnak az ellenőrzés során. Bejutottunk. Irány a beszállókapu, elfoglaljuk helyünket a gépen és ténylegesen elindulunk a hosszú úton.

A fiúk nagyon élvezik a repülést.

Az első átszállás London. Hűvös, esős idő. Átbuszozunk a terminálok közt és megkeressük a gépünk indulási helyét. Átesünk egy újabb biztonsági ellenőrzésen és egy előzetes belépési vizsgálaton. Utóbbi nem volt egyszerű. A tisztviselő nem fogadta nagy örömmel, hogy a huntsville-i tábor nem rendelkezik házszámmal. Ezen is túl vagyunk, séta a kapuhoz. Várakozás a beszállásig. Tekintettel a fiúkra elsőbbséggel szállhatunk be a gépre, a srácokat lenyűgözi a gép mérete, a tágas hely. 777-es Boeing, igen, valóban hatalmas. Gurulás, felszállás, ezzel kezdetét veszi a több mint 8 órás repülőút. Talán ez az utazás legunalmasabb része. A fedélzeten a szokásos dolgok történnek csak. Mindenki próbál pihenni, olvasnak, zenét hallgatnak, vagy éppen az előttük lévő LCD kijelzőn néznek valamilyen filmet, mások csak a megjelenő információkat böngészik. Hol járunk, milyen magasan.

Itt az étkezés ideje. Semmi meglepő, tészta vagy csirke a választék. Nem egy Ritz, de elfogadható, a kávé viszont pocsék. Próbálunk mi is aludni, lassan múlik az idő ilyenkor.

Szikrázó napsütés, kellemes meleg, de erős szél fogad minket Chicagóban. Leszállás után át kell esnünk az Államokban szokásos biztonsági és vámellenőrzésen. A tisztviselő rendkívül segítőkész, udvarias és barátságos. Megtörténik az itt szokásos digitális ujjlenyomatvétel és a fénykép elkészítése, majd megkapjuk a belépéshez szükséges pecsétet. Már hivatalosan is Az USA-ban vagyunk.

A terminálok közti utat vezető nélküli kéregvasúttal tesszük meg, a fiúk először utaznak ilyen járművel. 3 óránk van a következő gép indulásáig. Megreggelizünk. Az időeltolás miatt a fiúk kicsit zavartak még, de hamar hozzá lehet szokni.

Kicsi és nem egy fiatal gép vár minket a kapunál. Felszállunk, az utaskísérő is zavart. Huntsville helyett egészen más helyet jelent be utazási célként, az utasok hangos nevetésben törnek ki.

Este nyolc után érkezünk Huntsville-be. Már várnak minket, felvesszük a csomagokat. István bőröndje megvan, Ároné is. Az enyém elveszett... A légitársaság ügyintézője telefonál, keresgél a számítógépen, nem találja a csomagomat. Végül egy telefonszámot ad, hogy ezen érdeklődjek másnap. Az ír csapattal együtt – én csomag nélkül – indulunk busszal a táborba. Meleg, fülledt és nagyon párás az idő. Ugyan sötét van, de már messziről látszik az autópálya mellett felállított Saturn-V rakéta, kisvártatva a kiállított Space Shuttle mása is feltűnik.

Megérkezünk, lekászálódunk a buszról. Dan Oates, a tábor szervezője vár minket a kapuban. Minden fiatal megkapja a karszalagját, amit a tábor ideje alatt folyamatosan viselnie kell. Ez tartalmazza a nevüket, a csoportjukat, és a szobájuk számát. Lassan este tíz óra, a srácok felmennek a szobájukba és lepakolnak, engem az írek karolnak fel. Mivel első alkalommal járok itt, így szinte semmit nem tudok a menetrendről. Az írek egy amerikai sör mellett bevezetnek a tábor életének rejtelmeibe. Éjfél körül mi is lefekszünk, reggeltől várnak ránk a programok.

(Folytatjuk!)

Szelinger Tamás