Hajóroncsok nyoma az űrből
(Rovat: Amerikai távérzékelő műholdak, A hét képe , Biztonságos közlekedés - 2016.04.27 07:15.)

A hajózásra veszélyt jelentő, a sekély tengerek fenekén nyugvó hajóroncsokat a világűrből is észlelni lehet, mert a roncs zavaró akadályt jelent az áramlás útjában.

Becslések szerint szerte a világon nem kevesebb mint hárommillió hajóroncs pihen a tengerek mélyén. Többségük a partok közelében, a sekélyebb vizekben, ami öröm a kincsvadászoknak és az esetleg a roncson megtelepedő tengeri élőlényeknek, viszont veszélyt jelent a hajózás számára, a modern kor roncsaiból kiszivárgó olaj és más szennyező anyagok pedig a környezetet is veszélyeztetik. Helyük pontos ismerete segíti a biztonságos navigációt.

Újabban a régészek és a navigátorok új módszert dolgoztak ki a hajóroncsok helyének azonosítására. A partközeli vizekben a tengerfenéken nyugvó roncsok – akárcsak a természetes képződmények – a felszínen is látható üledékcsóvát hoznak létre. Az árapály miatti áramlás az akadály mellett turbulenssé válik, ami felkavarja a tengerfenékről a homokot, iszapot, amelyet azután az áramlás magával sodor. Ez a nyom az, ami az űrfelvételeken is kimutatható. A Landsat–8 felvételeit használva belga és északír kutatók a roncs helyétől 4 km távolságig tudták követni az üledékcsóvát, bebizonyítva, hogy a Landsat és a hasonló földmegfigyelő műholdak felvételei felhasználhatók a roncsok helyének azonosítására.

A hajóroncsok utáni kutatást Brugge (Bruges, Belgium) tengeri kikötője, Zeebrugge közelében kezdték. (Kép: NASA EO / Jesse Allen)

A kutatók korábban azt vizsgálták, milyen nyomot hagynak a tengeri áramlásban a szélerőművek pilonjai a tengervízben ott, ahol a tengerfeneket finom szemcsés üledék borítja, például a London térségében, a Temze tölcsértorkolata előtt kiépített tengeri szélfarmnál. Megállapították azonban, hogy nemcsak a szélturbinák oszlopai, hanem például a belga partok mentén a kisebb, navigációs célú oszlopok és bóják is kimutatható nyomot hagynak. Ez adta az ötletet a hajóroncsok hatásának keresésére.

A fenti képen körülhatárolt terület kinagyítva, ezen már jól követhetők a felkavart üledék sávjai. (Kép: NASA EO / Jesse Allen)

A módszert négy olyan hajóroncsokon próbálták ki, amelyek helyét szonáros mérésekből már ismerték. A 135 méter hosszú, ún. „liberty ship” osztályú S. S. Sansip 1944 decemberében aknára futott, és az ugyanilyen kategóriájú S. S. Samvurn társától nem messze a következő hónapban jutott hasonló sorsra. A kisebb S. S. Nippon 1938-ban ütközés következtében süllyedt el, az 51 méteres teherhajó, az S. S. Neutron vesztét viszont egy ismeretlen tengeralatti akadállyal való ütközés okozta. Feltételezések szerint a térképeken nem szereplő akadály éppen az S. S. Sansip roncsa lehetett. A kutatók az árapály modelljeit és a Landsat–8 OLI (Operational Land Imager) kamerájával a vörös és infravörös sávokban készített felvételeit felhasználva ki tudták mutatni a hajóroncsoktól induló üledékcsóvákat. Kimutatták a roncsok körül kialakult kis gödröket, ahonnan az árapály keltette áramlás magával sodorja az üledék (homok, anyag és szerves anyagok) apró szemcséit.

Az üledékcsóvák a Landsat–8 OLI berendezésének képén. A piros pontok a hajóroncsok helyét mutatják, a kis képeken pedig a roncsokról és környékükről szonárral felvett magassági modell látható. (Kép: NASA/USGS Landsat / Jesse Allen / NASA EO / Matthias Baeye et al.)

Az elsüllyedt hajókról sokcsatornás szonárral (hangradarral) készített domborzati modell. (Kép: Matthias Baeye et al.)

A módszer tehát működik, így elkezdhetik a hajóroncsoktól eredő üledékcsóvák, illetve azok kiindulási helyénél a hajóroncsok szisztematikus keresését az űrfelvételeken. Először az Északi-tengeren kezdik el a keresést, mert ott a II. világháborúban rengeteg tengeralattjárót, hadihajót és a belga és holland kikötőkbe tartó kereskedelmi hajót süllyesztettek el.

A II. világháborúban használt amerikai „liberty ship” osztályú kereskedelmi hajókból öt év alatt 2700 darabot gyártottak. A képen látható S. S. Marad a belga partok előtt elsüllyedt S. S. Sansip és S. S. Samvurn „testvére” volt. (Kép: U.S. Library of Congress)