Visszatérés a Holdra: 35 éve repült az Apollo-14 (1. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2006.01.31 09:43.)

1971. január 31-én újabb űrhajó indult a Hold felé, hogy kiköszörülje az előző küldetés során a NASA-n esett csorbát, az amerikaiak pedig továbblépjenek a Hold felfedezésében.

Az Apollo 13 „sikeres kudarca” óriási pofon volt az amerikaiaknak. Az űrhajósok elvesztésének ilyen kézzelfogható esélye sokakat megtántorított, még maga Bob Gilruth, a NASA egyik legmagasabb rangú vezetője, az Apollo program bölcsőjénél sürgölődő egyik bába is inkább a holdutazások leállítását tartotta volna jó megoldásnak. Sőt a nagypolitika is elfordult a holdprogramtól. A Kongresszus – hivatalosan cáfolva, de mindenki számára nyilvánvalóan – Lovellék vesszőfutásától megijedve beadta a derekát Nixon unszolásának, és torzóvá faragta az Apollo programot. Az állami költségvetésből oly kevés pénz jutott az űrhivatalnak, hogy az kénytelen volt leállíttatni az Apollo fejlesztéseket és gyártósorokat, sőt az utolsó holdrepüléseket is lefújni. Maga a program azonban megmenekült a legrosszabbtól, a törléstől. Biztossá vált, hogy még összesen 4 repülésre vállalkozhatnak az amerikai holdűrhajósok. Az is ekkor vált biztossá, hogy a soron következő repülés lesz az utolsó „gyalogos küldetés”.

A szervezet alsóbb szintjein dolgozó szakemberek előtt viszont hatalmas távlatok nyíltak az Apollo-11, de főleg a -12 sikerei után. A rendszer képes volt komolyabb feladatokra, csak egy érdekes geológiai lelőhelyet kellett találni. Korábban, még a lehetőségek felmérésekor a NASA meghatározott egy leszállóhelylistát az érdekesebb geológiai képződményekkel, de a mindösszesen 4 megmaradt repülés miatt komoly gondot okozott a megfelelő kiválasztása. Az érdekes helyszínek elérését erősen korlátozta a tény, hogy az űrhajósoknak gyalogosan kellett elérni őket, ezért ehhez kellett igazítani a keresést. Ehhez a leginkább az Apollo-13-hoz korábban egyszer már kijelölt Fra Mauro felelt meg leginkább, de jó lett volna a Lovellék kudarca előtt az Apollo-14-hez rendelt Littrow-vidéket is bejárni. Talán a több érv, talán a tudósok szimpátiája, talán a több felderítési adat szólt a Fra Mauro mellett, mindenesetre a NASA ismétlésre szánta el magát.

A legnagyobb kérdés – bár a válasz nyilvánvaló volt – az űrhajót illette: vajon nem lesz-e vele baj, vajon megtalálták-e az Odüsszeia összes hibáját? A parancsnoki hajó műszaki egysége elégett a Föld légkörében a visszatéréskor, ezért csak találgatni lehetett a szerelési dokumentum alapján a hiba okát illetően. A „találgatás” elég gyorsan véget ért és a NASA magabiztosan állította, hogy a közel 200 helyen átalakított űrhajórendszert nem érheti baj. Mai ésszel szokatlanul rövid idő elteltével – alig fél évet csúszva –, 1971 januárjára ki is tűzték a startot. Az új űrhajót a fejlesztéseken túl a műszerek sosemvolt tömegével tömték meg, sőt von Braun még a jó öreg Satun V-ből is kipréselt néhány plusz tonnányi tolóerőt. És becsomagoltak egy kis igáslovat is, egy kézikocsit. A NASA ezzel igyekezett megoldani a gyalogos űrhajósok „teherszállítási problémáit”. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy az új legénységnek sohasem látott távolságokat kell megtennie (úgy 3 kilométernyire számítottak) és lesz is mit cipelni bőven. A MET névre keresztelt eszköz mindössze 8,2 kg-ot nyomot a Földön – odafenn még másfél kilót sem –, de hihetetlen, 163 kg-os terhelésre volt hitelesítve. A földi tesztek során „riksa” csúfnevet kapott eszköz azonban nagyon hasznosnak ígérkezett a Fra Mauro dombjai közötti „túrához”.

A hamarosan elkövetkező startra egy „meglepetéstrió” készülhetett. Az átlag amerikai polgár persze megértően bólintott: „igen, Al Shepard megérdemli, hogy eljusson a Holdra”, a bennfentes körökben mégis dühszag terjengett. Történt ugyanis, hogy mindenféle korábbi szokást és szabályt felrúgva, a holdraszállás „protekciós alapon dőlt el”. Deke Slayton, a legénység jelöléséért felelős főnök Alan Shepardot, Amerika első űrhajósát, a Mercury-3 „legénységét” tette meg parancsnoknak, két újoncot – Ed Mitchell holdkomp-pilótát és Stuart Roosa parancsnoki modul pilótát – rendelve mellé. Pontosabban Slayton már az Apollo-13-ra őket jelölte, de akkor a NASA felső vezetése (azóta is példátlan módon) megvétózta a döntést, Lovelléket előrehozva a 13-as, Shepardékat pedig elcsúsztatva a 14-es repülésre.

Al Shepardot egyszerűen csak hősként tartotta számon az amerikai közvélemény Mercury- repülése után, de egy makacs betegség nemsokára kivonta őt az űrhajósok sorából. A letiltott űrhajós Deke Slayton mellett kapott feladatot és ketten irányították az űrügynökség repülőszemélyzeteinek személyzeti ügyeit. Ebbéli minőségében Shepard ott bábáskodott az űrrepülések legénységeinek kijelölésében. De az öreg róka mindenáron vissza akart jutni az űrbe (nem feltétlenül a Holdra, de ha a munkáltatója éppen a szomszéd égitestre küldött embereket, hát akkor oda…) Ezért egy kockázatos műtétre szánta rá magát, de az égiek vele voltak, a műtét sikerült, ő pedig csapot-papot hátrahagyva visszarohant űrhajósnak. Utolsó főnöki teendője még annyi volt, hogy az éppen soron következő küldetésre leadta jelölését: parancsnok: Shepard, Alan B…

A rossznyelvek persze nem vették jó néven, hogy Slayton és Shepard felborította a megszokott legénységjelölési rotációt. A leghangosabb – a nemrégiben elhunyt – Gordo Cooper volt, aki az Apollo-14 parancsnoki jelölésének „normál rend szerinti” várományosa volt korábban. A Mercury- és Gemini-parancsnok hatalmas sajtóbotrányt csapva kilépett a NASA-tól, a közvélemény előtt jócskán megtépázva az új legénység jelölését. A többi űrhajós pedig – nem lévén akkora név – csak nyelt egyet, persze gondosan törlesztve, lépten-nyomon „leújoncozva” a triót, sőt egy-egy (illetve több) pohár ital hatása alatt Shepard két társáról is leszedve a szentelt vizet (miszerint: ők csak a megfelelően „jámbor” alanyok a nagy Űrhős még nagyobb egoja mellett…)

(Képek: www.apolloarchive.com)

Folytatjuk!