Visszatérés a Holdra: 35 éve repült az Apollo-14 (2. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2006.02.03 07:44.)

A megannyi kérdés, vita után az Apollo-14-et szállító Saturn V minden gond nélkül indult el Cape Canaveralről. A NASA most izgulhatott csak igazán, a 10 nap múlva esedékes sikeres leszállás ezúttal tényleg élet-halál kérdése volt a szervezet számára.

A startot követően az Apollo-14 is megtette a rutinszerű másfél fordulatot, majd az S-IVB gyorsító manőverével sikeresen holdirányra is állt az űrhajórendszer. Az előző küldetések során kitaposott következő művelet viszont váratlan izgalmakat hozott, kis híján elhozva a küldetés azonnali megszakítását. Stu Roosa parancsnoki pilóta leválasztotta a főmodult és megfordította, hogy összekapcsolódjanak a holdkomppal. Ezzel a művelettel a két űrhajóegység megkapta a küldetés végéig érvényes hívójeleket: a parancsnoki modult ezután Kitty Hawk, a holdkompot Antares néven jegyezte a történelem.

Roosa előírásszerűen odakormányozta a Kitty Hawk orrát az Antares tetejéhez, sőt a két dokkolószerkezet egymásba is illeszkedett, de ezután nem történt semmi, a két hajó között nem jött létre szilárd kapcsolat, az első próbálkozás sikertelen maradt. Sietősen újabb próbálkozás következett, ugyanakkora sikerrel. Az űrhajón és odalenn Houstonban döbbent arcok vették tudomásul, hogy a megannyi javítással eltöltött óra után az Apollo-14 hibás dokkolószerkezettel indult útnak. Nagy baj volt ez, mert összekapcsolódás nélkül szó sem lehetett holdexpedícióról. A houstoniak néhány tanácsa után újabb két próbálkozás következett, szintén eredménytelenül. A kudarc ott lebegett az űrhajó körül és hallatlan idegességet szült odafenn és idelenn egyaránt. Utolsó ötletként a tartalék parancsnok, Gene Cernan azt javasolta Roosa-nak, hogy amikor a két dokkolószerkezet összeért, ne állítsa le a hajtóművet, hanem hagyja, hogy a tolóerő összepréselje a két alkatrészt, elősegítve a megfelelő működést. Csodák-csodája, ez használt, mindenki megkönnyebbülhetett, a küldetés folytatódhatott.

Három „szabályszerű unalommal” töltött napot követően elkövetkezett a legizgalmasabb pillanat, a leszállás. Alig vált el egymástól a Kitty Hawk és az Antares, egy újabb hiba jelentkezett, a komputer egyik gombja hibás volt. Enélkül viszont nem tudták beindítani a leszálláshoz szükséges programokat, viszont automatika nélkül nem tudtak leszállni. Egy komputermérnök segítségével sikerült „megkerülni” a műveleteknél a hibás gombot, így a hibaelhárítás mindössze egy extra keringésnyi időt vett igénybe. Igaz, ebben a várakozással töltött körben Shepard felfedezte a Cone-krátert, küldetésük végcélját. (A Cone-kráter a Fra Mauro fennsíkon ülő kisebb, 300 méter körüli kráter volt. A Fra Mauro pedig a Mare Imbrium keletkezésekor kilökődött anyag által részlegesen betakart idős romkráter-formáció volt, így a rajta keletkezett viszonylag friss Cone elvileg mintegy kutatóaknát vágott a vidék fejlődéstörténetébe. Ezért kellett Shepardéknak ezt a kitüntetett krátert elérniük.)

A komputerhiba elmúltával beindíthatták az űrhajósok a leszállóprogramot, az Antares elkezdett lefelé ereszkedni. A sikeres leszálláshoz ekkor be kellett volna kapcsolódnia a magasságmérő radarnak, amely valós adatokkal látta el a komputert a leszállás irányításához. Az Apollo-11 és -12 radarja már jóval a műveleti szabályok által előírt magasság előtt bekapcsolt, de Shepardéké még 9000 méteren sem akart. (A szabályok szerint a radarnak 9000 és 3000 méter között kellett bekapcsolnia, az alsó határnál a komputer, ha nem kapott jelet, automatikusan megszakította a leszállást.) Az aggodalom újra a tetőfokára hágott, ráadásul idő sem volt sok, 4400 méteren jártak, amikor Houston azt tanácsolta, hogy a radar biztosítékának ki és behelyezésével „reseteljék” a rendszert. Ez hatott.

Innen kezdve Murphy szelleme elhagyta az Apollo-14-et és Shepard mintaszerű leszállást mutatott be. A Conrad által bemutatott szenzációs 150 méteres leszállási pontossághoz képest Shepard 57 méterre a kijelölt célpont mellé tette le az Antarest. Egy „baj” volt csupán. A dimbes-dombos terepen a parancsnoknak nem sikerült megfelelően sima terepet találni és a holdkomp kellemetlenül megdőlt. Veszély ugyan nem fenyegetett a felborulásra, de a legénység komfortfokozatát meglehetősen csökkentette a ferde parkolóhely. Mindenestre első ténykedésként Al Shepard és Ed Mitchell felkészült a biztonsági felszállásra, hogy utána kiszállhassanak végre a felszínre.

– Oké, Al a felszínen van. Hosszú volt az út, de itt vagyunk…– kommentálta első lépéseit Shepard a felszínen, legfőképpen saját hosszú várakozására utalva (a nagy hős még nagyobb egoja végig rátelepedett az egész küldetésre…) Aztán mint mindkét elődjét, Shepardot is megérintette a különleges élmény és dőlni kezdett belőle a szó, ahogy leírta a leszállóhelyet a tudósok számára. Hamarosan Ed Mitchell is lemászott a felszínre és első ténykedései között felállította a kamerát, amely pillanattól kezdve Houstonban is élőben – és színesben – láthatták, mi történik odafenn. Shepard hamarosan felfedezte a Cone lejtőjét is (a becsapódás ereje felgyűrte a felszínt maga körül, ezért a síkság szintjéről nézve a kráter egy dombként magasodott a környék fölé).

Az első feladat azonban a magukkal hozott műszeregyüttes, az ALSEP felállítása volt. A tudósok szerettek volna visszanyerni valamit az Apollo-13 elveszett méréseiből, ezért a lehető legtöbb műszert tömték az Antares rakterébe. A MET segítségével azonban az űrhajósok könnyebb szívvel néztek a feladatok elé. De a Fra Mauro más volt, mint a lávasíkságok. A dimbes-dombos terep nehezen legyőzhetőnek bizonyult, így kézikocsi ide, vagy oda, sűrűn kellett megállniuk pihenni az ALSEP felállítási helyéhez vezető úton (a műszereket lehetőleg minél messzebb kellett vinni a holdkomptól, hogy a másnapi felszállás hatásai ne érintsék őket). De az első holdséta 4 órásra tervezett – a Conradéknak is engedélyezett fél órás hosszabbítással megtoldott – ideje alatt a műszerpark üzembe helyezésre került. (Képek: www.apolloarchive.com)

Folytatjuk!