Neil Armstrong, a vadászpilóta
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2012.09.04 07:15.)

„Ez a sisak márpedig rád lesz hátékázva”. E szavak fogadták Armstrongot az első túlélt kényszerleszállása után Koreában. Mert Armstrong a szerencse fia volt, sok mindent túlélt, amit más nem. Élete első nagy kalandjaként egy háborút.

Neil Armstrong hatéves legényke volt, amikor először repült – egy amerikai repülő vándorcirkusz sétarepültetett utasaként –, és persze fogalma sem lehetett olyan dolgokról, mint űrhajózás, holdutazás és hasonló fantazmagóriák. De a repülés és ő mégis eljegyezték magukat egymással. Aztán a szerelem nem enyhült és az eljegyzés esküvővé érett. Armstrong 1947-ben a Purdue Egyetem repülőgépmérnöki szakára jelentkezett. Ez – túl azon, hogy kivételes lehetőség volt közvetlenül a háború után a szegény szülők számára, hogy mégis továbbtaníttassák a fiukat – egyben azzal is kecsegtetett, hogy a siheder Neil biztosan repülhet is majd, mivel egy speciális haditengerészeti ösztöndíjjal kezdte meg tanulmányait. A Holloway Plan ösztöndíjprogram sajátossága egy kötelező katonai repülőszolgálat volt, amellyel a hallgatók „törlesztették diákhitelüket”, mégpedig „két év egyetemi oktatás – két év haditengerészeti szolgálat – három év egyetemi oktatás” időbeosztásban.

1949. január 26-án elkezdődött a Holdra vezető út. Armstrong behívót kapott a Haditengerészethez és bevonult Pensacolába egy 18 hónapos haditengerészeti repülőkiképzésre. 1950. június 25-én a történelem zökkent egy nagyot egy mérföldkövön, amikor Kim-Ir Szen katonái bevonultak Dél-Koreába. Augusztus 16-án – mindössze 9 nappal 20. születésnapját követően – pedig Armstrong karrierje ért legmeghatározóbb mérföldkövéhez, haditengerészeti pilóta kinevezést kapott sikeres vizsgarepülései nyomán. Az sem váratott sokat magára, hogy a történelem és az egyén életútja először találkozzon. Armstrong szűk fél év után egy élvonalbeli vadászgépen, az F9F Pantheren repült, majd egy újabb fél évet követően repülőszázada, a VF51 az Essex repülőgép-anyahajó fedélzetén úton volt Koreába, harci bevetésre. A fiatal pilóta kvalitásait jól jellemzi a fenti két kód, az F9F Panther és a VF51 század. Előbbi a haditengerészet akkori legkorszerűbb sugárhajtású harci gépe, míg a VF51 az első tisztán ezzel a legkorszerűbb géppel felszerelt százada volt. A haditengerészet minden pilótája – lényegében több ezer ember – szeretett volna e pár tucat között lenni, mindenki ide törekedett volna. A 20 éves alig múlt Armstrong bekerült ebbe a pilótamennyországba. Aztán Koreában még egy visszaigazolást kaphatott képességeiről. Az Essex hordozó CAG-je – az összes pilóta parancsnoka – Armstrongot kérte kísérőjéül, amikor csak repült.

Első harci bevetésére alig két héttel 21. születésnapja után szállt fel Koreában. Hogy mit jelentett egy ilyen harci bevetés, arról egy századtársa mesél: „Éreztük, hogy majd az új, nyilazott szárnyú MIG-15-ösökkel kell csatáznunk. Ezeknek a gépeknek nagyobb volt az utazósebességük, mint a mi csúcssebességünk és gyorsabban emelkedtek, mint mi süllyedni tudtunk. Pont olyan volt a helyzet, mint a II. világháború elején, amikor a mi F4F Wildcatjeink néztek farkasszemet a sokkal nagyobb teljesítményű japán Zérókkal.”

Armstrong a hetedik bevetésén máris a halállal nézett szembe, közvetlen közelről, hat méterről. Százada felderítő repülésekre hatolt be Korea felé, állig felfegyverkezve. Egy észak-dél irányban futó út és egy híd felderítése, majd megszórása volt a cél, de az ezeket őrző éber észak-koreaiak vártak az amerikaiakra. A koreai légvédelem ádázul lőni kezdte a felderítő rajt és Armstrong Pantherét találat is érte. Egy pillanatra elvesztette a kontrollt a gép felett, ami rögön kőként kezdett zuhanni. De ekkor villant egyet az a csak rá jellemző briliáns helyzetfelismerés, ami egész pályafutása alatt végigkísérte. Valahogy belecsavart a még működő kormányfelületekbe és felvette a gépet. Hogy milyen messze kerülte el a földön való szétloccsanást, csak a zuhanás utáni első tizedmásodpercek mutatták meg, elcsapott egy 6 méter magas villanypóznát. Ha a légvédelmi találat nem lett volna elég, a pózna leszakított a jobbszárny végéből egy 60-80 centis darabot, a csűrővel együtt. Armstrong egyetlen menedéke a katapultálás maradt, de ehhez még valahogy olyan pozícióba kellett verekednie magát, hogy szó lehessen katapultálásról (a kor katapultülései még messze nem rendelkeztek „duplanullás” jellemzőkkel, egy ilyen alacsonyan történt gépelhagyás a biztos halállal lett volna egyenértékű). Ráadásul ellenséges terület felett voltak és hiába volt nála egy 38-as Smith & Wesson, az elég nevetséges lett volna egy koreai szakasz tűzerejével szemben. Armstrong addig ügyeskedett a sérült géppel, míg sikerült a tenger fölé kirepülnie, hogy ott katapultáljon. De a terve mégsem volt 100%-os, a sikeres katapultálás után ahelyett, hogy a vízre ereszkedett volna és a Navy helikopteres mentőalakulatai rövid úton kihalászhatták volna, a szél visszafújta az ejtőernyőjét a szárazföld fölé, az ellenség karjai közé.

A leérkezés ugyan nem a legjobban sikerült (Armstrong lényegében fenékre huppant, a farcsontja meg is repedt), de a fájdalomra csodaszámba menő gyógyírt hozott a sors: az úton, ahová leért, egy koreai őrjárat helyett egy amerikai dzsip közeledett. A jármű vezetője szélesen vigyorgott rá, egy osztálytársa volt – Goodall Warren – a repülős iskoláról. A „hazaúton” Warren mesélte Armstrongnak, hogy a víz felől egyre-másra morajló robbanások egy koreai alakulattól származnak, akik aknákat raktak éppen a vízbe. Armstrong magában le is vonta a következtetést: ha a szél – amit az előző percekben még elátkozott, hogy az ellenséges szárazföld felé vitte őt a biztonságos víz helyett – nem fúj, ő egy halálos aknamező kellős közepére ereszkedett volna. Az őrangyala vele volt.

Nem úgy pár órával később, amikor jelentkeznie kellett alakulatánál a gépe nélkül. Miután egy postagép visszavitte az Essexre, jelentéstételre jelentkezett a repülőalakulat felderítőtisztjénél, kezében szorongatva a katapultálás utáni földet éréskor elrepedt sisakját. A tiszt a szokott amerikai pilótahumorral fogadta, szája sarkában bújkáló cinkos mosollyal csak annyit mondott Armstrongnak: „hát Neil, tudod, ezt a sisakot most rád kell hátékézzam”. A baj elmúltával Armstrong azzal fejezte be a napot, hogy beírta a repülési könyvébe, „Gépelhagyás Pohang felett”. És tőle szokatlan módon, megszegve a szolgálati szabályzatot, a könyvbe még egy ábrát is rajzolt a bejegyzés mellé: egy aprócska alak lógott rajta egy picike ejtőernyőn.

(Folytatjuk!)