Neil Armstrong, a kísérleti pilóta
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2012.09.09 08:15.)

„Volt még egy kis munkám, amit meg kellett csinálnom…” Vannak dolgok, amik egyszer majdnem megölik az embert, máskor viszont éppen az életét mentik meg. Neil Armstrong Apollo programbeli életszakaszában is volt legalább egy ilyen eszköz, a Lunar Landing Training Vehicle, amely éppen Neil Armstrong életére tört, aztán később megmentette őt.

A NASA a holdexpedíciók időszakában mindent – űrhajófejlesztést, repülési terveket, kiképzést, de még a leszállásokat is – apró lépésenként, építőkockánként állított össze. Ebben a rendszerben az űrhajósok voltak a mindent mozgásba hozó fogaskerekek. Az építőkockák azonban a legtöbbször egymással párhuzamosan készültek, mert a NASA-nak nem volt ideje, hogy megvárja, míg elkészül egy újabb fejlesztés, és csak azután fogjon egy másikba. (Aztán némelyik fejlesztés ment a kukába, mások beépültek az Apollóba.) Volt azonban mind közül egy, egy űrhajóegység, aminek a fejlesztése a leginkább párhuzamosan futó fejlesztésekből állt össze. Ez volt a holdkomp. Milyen lesz, hogyan fogják utasai irányítani, mi fogja meghajtani, vagy éppen hogyan kell majd repülni vele – ez mind-mind külön fejlesztési szálon futott. És az egyes fejlesztési szálakhoz – amelyek a szerződéses beszállítók telephelyein futottak – a NASA mindig delegált űrhajós(oka)t is.

Neil Armstrongnak a „hogyan repüljünk vele” fejlesztési szál jutott. A holdkomp egy sosem volt repülő szerkezetként startolt a rajzasztalon, lényegében egy függőlegesen leszálló és felszálló extrém repülő szerkezet volt, egyetlen komolyabb technológiai kihívással: rakétahajtású volt. A NASA nem volt teljesen híján a függőlegesen fel- és leszálló technológiának – hisz például a helikopterek már kiforrott eszköznek számítottak a 60-as évek végére –, de a sugárhajtáson, vagy még inkább a rakétahajtáson alapuló ilyen típusú repülések meglehetősen gyerekcipőben jártak. Éppen ezért még a fejlesztés korai szakaszában azt is le kellett tesztelni, hogyan repülne egy ilyen szerkezet. Az Edwardson levő központban meg is építettek két repülő szerkezetet abból, ami a Lunar Landing Research Vehicle (LLRV) nevet kapta. Aki azonban találkozott vele, csak repülő ágykeretnek csúfolta. A szerkezet egy négyszög alakú, lábakkal felszerelt csőváz volt, amelybe beépítettek egy függőlegesen lefelé irányuló nagyobb hajtóművet, valamint a sarkaiba kisebb fúvókákat. A nagy hajtómű volt hivatott helyettesíteni a holdfelszíni gravitációt (azaz a földi gravitáció 5/6-ának megfelelő tolóerőt állított elő alapjáraton), a szerkezet mozgatását, kormányzását pedig a fúvókák végezték, pont mint a tervezett holdkompnál. És ez az ormótlan csőgubanc remekül működött, gyakorlatilag sikerült vele igazolni, hogy a holdkomp vezethető lesz a holdraszálláskor, ha ezt a működési elvet építik bele.

Armstrong akkor kapcsolódott be a fejlesztésbe, amikor be kellett repülni a prototípus alapján készült gyakorló példányokat (Lunar Landing Training Vehicle, LLTV), amelyekkel a Holdra készülő űrhajósok gyakorolhatták, milyen érzés lesz a holdkomppal repülni. Szükségük is volt rá, hisz ugyan volt egy szimulátora a NASA-nak, ahol a műszerfal kijelzéseit, vagy akár az ablakon át a leszállóhely látványát is megismerhették, egyet nem tudtak modellezni a hangárban lábakon álló szerkezettel: a holdkomp billegését egy-egy hajtóműlöketre. A feladatot – hogy kitapossa a többiek előtt az utat és berepülje a gépet – Neil Armstrong és Bill Anders kapta (aztán persze, ahogy jöttek a feladatok, mások vették át a stafétabotot).

1968. május 6-án aztán „jó szokása szerint” Armstrong megint kézen fogta őrangyalát és szembenézett a jó öreg halállal. Az 1-es sorszámú LLTV-vel kellett felszállnia egy próbarepülésre, aminek a felfelé fázisa (amikor 150-200 méter magasra emelkedtek) még jól sikerült, ám amikor elkezdett süllyedni, hogy virtuálisan Holdra szálljon, beütött a baj. Hirtelen, mintha „kezében maradt volna a kormány”, a gép nem válaszolt többé a kormányparancsokra. A gép csupasz szerkezetében, valahol a csövek és szelepek rengetegében, a stabilizáló kormányrendszert kordában tartó hélium elillant egy rossz tömítésen, vagy hirtelen támadt repedésen. Az LLTV már csak a központi hajtómű gázsugarán egyensúlyozott, mint egy zsonglőr egy labdán. Csak pillanatok kérdése volt, hogy valamerre elbillenjen az egész, és nem volt semmi, ami ebben meggátolta volna. Ezt a pillanatot élte meg úgy a pilóta, mintha egy olyan biciklin ülne, aminek hirtelen a kezében maradt volna a kormánya. Mire akár csak csodálkozni lett volna ideje Armstrongnak, a világ első fly-by-wire gépe oldalra billent és a föld felé vette az irányt. Armstrongban ekkor aktiválódott a berepülőpilóta-ösztön. Megrántotta az Eject feliratú kart (és talán áldotta a tervezőt, aki nem felejtett el katapultülést tervezni egy nem katonai rendeltetésű gépbe).

Odalenn a talpa alatt alig szempillantás múlva egy vörös színű fényvillanás, majd dörej és hőhullám, feje fölött pedig egy megnyugtató selyemkupola. A katapultberendezés tökéletesen működött. Armstrong szép lassan levitorlázott az anyaföldre, közvetlenül a lángoló roncsok mellé. Az odaérkező mentőalakulatok kérdésére csak rövid, de megnyugtató válasz érkezett:
– Jól vagyok, csak k…vára ráharaptam a nyelvemre.

(Képek: NASA)

A későbbi elemzések szerint, ha Armstrong csak 0,5 másodperccel később katapultált volna, az ernyőjének nem lett volna ideje belobbanni, vagy az oldalára billenő szerkezet átfordul és ő nem felfelé, hanem a betonba katapultál. Szerencséje volt, bár ez számára talán kezdett természetessé válni. Olyannyira, hogy fel sem vette, hogy ismét megmérkőzött a végzettel és nyert, elment az irodájába jelentést írni. Egy órával a katapultálás után pár űrhajóstársa az irodájában találta, és amikor csodálkoztak, hogy mit keres ott, csak annyit mondott:
– Hát volt még egy kis munkám, amit meg kellett csinálnom…

Ám annak ellenére, hogy Armstrong fél másodpercre volt a haláltól, egy év múltán mégis ez a gép mentette meg az életét. Az Apollo-11 űrhajósai 1969. július 20-án már csak pár száz méter magasan jártak az Eagle-lel a holdfelszín felett, amikor a parancsnok rájött, hogy a megannyi elköltött dollár és tervezéssel töltött óra után sem ismerték eléggé a leszállóhelyet, és a várt asztallap simaságú síkság helyett autónyi nagyságú sziklák felé süllyednek. A holdkompot a számítógép vezette, de annak „fogalma sem volt” róla, hogy ha ott landolnak, ahová a processzorok szenvtelenül viszik a gépet, felborulnak és meghalnak. Armstrong ekkor fogta magát és kézi vezérlésre kapcsolt. Tehette, mert tudta, hogyan kell vezetni egy holdkompot, tudta, mert megtanulta az LLTV-vel. Ha nem lett volna LLTV, Armstrongék a hold kövei között végezték volna. Az LLTV teljesítette küldetését, megmentette Armstrongot.

(Folytatjuk!)