Kolumbusz nyomán: Michael Collins (3. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2019.07.05 07:15.)

Sorozatunkban a holdraszállás 50. évfordulóján felidézzük annak a három embernek az életét, akik a főszereplők voltak abban a színdarabban, amely a 60-as évek Amerikájában játszódott...

...és olyan szerzők írták, mint Robert Goddard, John F. Kennedy, vagy Wernher von Braun. Ők voltak az első holdutazók.

1965 júniusában megszülettek az első legénységjelölések, amelyek az ő űrhajóscsoportját, a „Tizennégyeket” érintették. És ő volt az első, aki jelölést kapott, a Gemini-7 tartalék csapatába, pilótaként. A repülő legénység Frank Borman és Jim Lovell lettek, akikkel szoros kapcsolatuk alakult ki (később a repülés során, amíg Borman és Lovell két hétig repültek odafenn, Collins tartotta a lelket a feleségekben, Susanban és Marilynben, amikor naponta megjelent a két hét alatt a feleségeknél és beszámolót tartott a férjeikről és a repülésről).

Ahogy haladt előre a Gemini-program, Slayton 1966. január 24-én ismét új jelöléseket hirdetett ki. A legénységi rotáció természetes forgásának eredményeként („tartalék jelölés, kettőt kihagysz és a harmadik repülésen Te repülsz”) Collins lett a Gemini-10 repülésre kijelölt pilótája. Csak annyi változás volt, ahogy eredeti parancsnokát, Ed White-ot elvezényelték az első Apollo repülés előkészítésére és helyette John Young lett a parancsnok.

A NASA – annak ellenére, hogy a Gemini-6 és -7 esetében éppen csak jól jött ki a hibából, a Gemini-8 pedig lényegében kudarcot vallott (még ha az egy dokkolás, mint teljesítmény ki is húzta a bajból az űrügynökséget), majd a Gemini-9 is dolgavégezetlenül jött haza – arra készült, hogy a 19-re lapot húz. Kettős randevút tervezett a Gemini-10-re és több űrsétát egyetlen repülés során. Előbb a saját Agena-jával, majd az Armstrongék által otthagyott Agenával is találkoznia kellett Youngnak és Collinsnak, majd a pilótának űrséta során meg kellett vizsgálni és alkatrészeket kellett leszerelni a hónapok óta fenn sodródó – lényegében űrszemét – célrakétáról.

Young és Collins nagy ambíciókkal látott neki a feladatnak. Az első randevú sikerült is az Agenával, igaz kis döccenővel. Collins dolga volt a navigáció, amit újdonságként egy szextáns segítségével végzett – és amivel sikerült is elnéznie a referenciapontokat és máshová pozicionálta magukat, mint ahol voltak. A hiba miatt csak összehasonlíthatatlanul több üzemanyag felhasználása árán jutottak el az Agenához és kapcsolódtak hozzá. Emiatt le is kellett egyszerűsíteni a további manővereket, egy sor feladatot el kellett hagyni. Ezután némi pályakorrekció következett az Agena hajtóművével (valami, ami az előző repüléseken is tervben volt, de a meghibásodások ezt sorra meghiúsították), amivel rögtön magassági csúcstartók lettek az űrhajósok. Utána következett a második randevú, amelyet szintén sikerrel teljesítettek.

Collins legfontosabb feladata az űrséta volt, amelyet a második randevú utánra időzítettek (volt ugyan előtte egy ún. stand-up EVA, de az „igazi” csak ezután következett). Az előző repülésen Cernannek meglehetősen meggyűlt a baja ezzel a gyakorlattal, most Collinsé sem volt egyszerű. Át kellett lebegnie a célrakétához és leszerelnie róla egy mikrometeorit-gyűjtő lapot. De aztán ő is ugyanúgy járt, mint Cernan, kapaszkodók nélkül alig tudott munkát végezni, felhevült, kifáradt, a köldökzsinórral sem bírt, végül Young úgy húzta be a köldökzsinórnál fogva a kabinba.

Ahogy leszálltak a Gemini-10-zel, Collinsék átkerültek az Apollo-program további repüléseihez. Slayton hamarosan ki is nevezte a Frank Borman parancsnok, Tom Stafford parancsnokimodul-pilóta, Mike Collins holdkomppilóta triót az Apollo-2 legénységeként. Ám ezt hamarosan felülírta egy döntés, amely törölte ezt a küldetést, mivel nem lett volna más, mint az Apollo-1 egyszerű megismétlése. Aztán az egészet felülírta a sors, amikor az Apollo-1 egy előzetes tesztje során tűz ütött ki és megölte az űrhajósokat. A NASA alapjaiban remegett meg, minden korábbi legénységi jelölés és feladat ment a kukába. A tűz tabula rasát hozott szinte minden tekintetben.

Amikor újraéledt a program a baleseti vizsgálat után, Collins ismét a frontvonalba került. Slayton Frank Borman és Bill Anders mellé kijelölte az Apollo–9 első számú legénységébe. De a sors ismét tekert egyet és Collins egy kézilabdameccs során megrökönyödve tapasztalta, hogy a lábai furcsán működnek. Aztán a zuhany alatt, hideg, vagy meleg víz hatására jött az újabb szenzáció, fura érzés kíséretében. Az orvosnak lehangoló híre volt: porckorongsérv, szó sem lehet az Apollo-9-ről. Ekkor Collins helyét Jim Lovell foglalta el, aki a tartaléka volt, majd az Apollo-9-et átsorszámozták Apollo-8-ra és a világ legmerészebb küldetésének keretében elküldték a Holdhoz. Collins így kimaradt a kalandból, kimaradt abból, hogy az elsők között legyen, akik megpillantották saját szemükkel a Hold túloldalát. Slayton áthelyezte őt az Apollo-8 tartalék legénységébe, Armstrong és Aldrin mellé, és számított rá CapComként, hogy ő tartsa a rádiókapcsolatot a társaival, amikor azok elérik a Holdat.

(Folytatjuk!)