Kolumbusz nyomán: Michael Collins (4. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2019.07.06 07:15.)

Sorozatunkban a holdraszállás 50. évfordulóján felidézzük annak a három embernek az életét, akik a főszereplők voltak abban a színdarabban, amely a 60-as évek Amerikájában játszódott...

...és olyan szerzők írták, mint Robert Goddard, John F. Kennedy, vagy Wernher von Braun. Ők voltak az első holdutazók.

Alig tért haza az Apollo-8, amikor Slayton megnevezte a következő repülések legénységét. Wally Schirra, Frank Borman, Jim McDivitt egymás után mondta vissza, hogy további repüléseket nem vállal, így Slaytonnak maradt a normál legénységi rotációban soron következő legénység. Nem is habozott, megjelölte Armstongot parancsnoknak, majd amikor beszélt vele személyesen, kinevezte mellé Aldrint és Collinst is, amivel összeállt a történelmi legénység.

A legénységben a parancsok volt a legnagyobb hatalom, hiszen neki kellett repülnie a holdkomppal és meghozni a döntéseket. Őt követte a parancsnoki egység pilótája, mivel a Hold körül keringve ő irányította a parancsnoki űrhajót, valamint a holdkomp holdfelszínről való visszatérését követően ő volt aktív a randevú és dokkolás műveleteiben. A legkisebb rang a holdkomppilóta volt, aki „csak” afféle rendszermérnök volt, normál esetben semmit sem irányított.

Megindult a trió felkészülése, ami Collins esetében nagyban különbözött társaiétól, sokszor külön is gyakorolt tőlük. Ilyen módon rengeteg szimulátoros gyakorláson vett részt, amelyeken a parancsnoki egység és a holdkomp találkozását gyakorolták főként. Ehhez a Langley Kutatóközpontban állítottak fel egy eszközt. A gyakorlás és azok alapján a műveletek kidolgozása létfontosságú volt: a holdfelszínről visszatérő holdkomp a felszállással lényegében elhasználta az összes hajtóanyagát, miután Hold körüli pályára gyorsult, valójában csak sodródásra volt képes. A parancsnoki űrhajó és pilótája feladata volt, hogy az aktív felet játszva „összeszedje” a visszatérő holdűrhajót. És ezt akkor is meg kellett volna tenni, ha valami nem jól működik, ha nem elég a gyorsítás, ha túl sok a gyorsítás, vagy ha bármilyen a tervezettől eltérő pálya sikeredett volna. Collins számára egy 117 oldalas, 18 különböző műveletet tartalmazó forgatókönyvet írt az irányítás, azaz 18-féleképpen menthette meg társait, ha baj van. De ennek nem csak könyv formájában kellett léteznie, hanem Collins fejében, hogy ha kell, álmából felkeltve is azonnal ki tudja választani a legmegfelelőbbet és végre is tudja hajtani.

A világraszóló, történelmi küldetés 1969. július 16-án indult el és az első három napban lényegében Collinsnak volt dolga csak. Először a holdirányú hajtóműindítást követően a holdkomp retrakciós manővert kellett végrehajtania, amikor megfordította a parancsnoki hajót és visszadokkolta az S-IVB-ben ülő holdkomphoz, majd kivontatta a kis űrhajót a rakétafokozatból. Ez nagy figyelmet igénylő művelet volt, korábban volt, aki elrontotta. Aztán az odaúton két pályaközi korrekciót is végre kellett hajtani, hogy a kívánt pályán – az ún. „szabad visszatérés pályáján” – tartsák a Columbiát és az Eagle-t. Amikor odaértek a Holdhoz, csak több mint egy nap múltán, a tizennegyedik keringésben fogtak hozzá a holdkomp leválasztásához és a leszálláshoz.

Amikor az Eagle elvált a Columbiától, Collins feladata volt, hogy kívülről szemügyre vegye az űrjárművet, hogy minden rendben van-e vele (nincs-e rajta sérülés, kinyíltak-e rendben a leszállótalpak, stb.). Ehhez Armstrong egy piruettet mutatott be a Columbia ablakai előtt, miközben tréfálkoztak Collins-szal, hogy akkor most ki is van fejjel lefelé egy olyan helyzetben, amikor a fel-le irányoknak lényegében nem volt értelme. Aztán útjára engedte a társait, hogy majd egy nap múlva találkozzanak.

Collinsnak az egyedül repülés idejére mindössze egyetlen feladatot szabott a NASA: próbálja megtalálni társait a felszínen, amikor átrepül a Nyugalom tengere felett. Egyébként szabadon rendelkezett a többi idejével. Persze a rádión figyelemmel kísérte a lent dolgozók tevékenységét, így tanúja volt, amikor Armstrongék leszálltak. Amikor a „Sas leszállt” üzenet nyomán elült a szenzáció, ő is bejelentkezett:
– „Hallottam ám az egész dolgot idefentről.”
– „Köszönjük. Te csak tartsd készenlétben azt a fenn keringő bázist nekünk, míg visszaérünk” – válaszolta Armstrong.

A feladathoz híven Collins természetesen megpróbálta megtalálni a holdkompot a felszínen. Ehhez a rendelkezésére állt egy 26-szoros nagyítású távcső, ezzel vizslatta minden keringésben a felszínt. Tűt keresett egy szénakazalban. (Tekintve, hogy az űrhajók szétválásakor egy apróbb hibát vétettek, nem kalkuláltak a dokkolócsőben rekedt levegővel és ennek kiáramlásának hatására két másodperccel az időterv elé kerültek. Ami fenn két másodperc volt, a leérkezéskor 6 kilométeres eltéréssé duzzadt, ennyivel a kijelölt pont mellett szálltak le Armstrongék. Senki sem tudta meghatározni, hol lehetnek.) Végül nem is sikerült Collinsnak. Igazából nem is a holdkompot kellett megtalálni a kis távcső látómezejében – mivel felülről az egy pont volt, ráadásul fekete pont –, hanem a napfelkeltében hosszúra nyújtózó árnyékát.

Ezért egy napig keringett fent, várva vissza bajtársait. Közben fényképezte a holdfelszínt. Az utazás után sokan kérdezték tőle, nem volt-e magányos, különösen, amikor a Hold túloldala felett repült és el volt zárva a teljes emberiség elől. Bár úgy fogalmazott: „Ádám óta egyetlen emberi lény nem tapasztalt ilyen egyedüllétet”, ezt inkább értette földrajzi értelemben és nem érezte ezt magánynak. Az érzést inkább úgy fogalmazta meg,  „éberséget, előre gondolkodást, elégedettséget, önbizalmat, sőt diadalittasságot” érzett.

Amikor Armstrongék feladatai véget értek a felszínen, és elérkezett a holdi start ideje a holdkomp számára, akkor jött el Collins ideje újra. Szerencsére az Eagle mindenben tervszerűen viselkedett, nem volt szükség a 18 vészforgatókönyv egyikére sem. Helyette szépen, mintaszerűen egymás mellé navigálta az anyaűrhajót és holdkompot és újra összekapcsolódtak. Még arra is volt ideje, hogy a megközelítés közben egy csodálatos fotót készítsen, ahogy az Eagle közeledik a parancsnoki modulhoz a Hold felszíne felett és a háttérben éppen felkel a Föld. Armstrongék átszálltak, magukkal hozva a világ legértékesebb 22 kg-nyi kőzetmintáját és némi büdöset, mert a holdpornak olyan illata volt, mint az ellőtt puskapor. Majd hazaindultak. Collins a legnagyobb megkönnyebbüléssel nyugtázta ezt, mivel végig attól tartott, hogy valami baj történik és egyedül kell hazatérnie, társai nélkül a Földre, ahol örökre megbélyegzett ember lesz majd emiatt.

Nixon elnök a USS Hornet hadihajón üdvözli az Apollo-11 visszatért (és karanténba zárt) legénységét. (Kép: NASA)

Amikor hazaértek, Collins sem maradt már sokáig a NASA berkeiben. Még a felkészülés alatt történt, hogy Deke Slayton odament hozzá és egy beszélgetés során felajánlotta neki, hogy az Apollo-11 után visszateszi a legénységi körforgásba és övé lehet az Apollo-14 tartalék parancsnoki posztja, egyben az Apollo-17 repülésre kijelölt parancsnoki posztja. Ám ezt Collins visszautasította. Tette ezt az űrhajósélet családromboló mivolta miatt, illetve abbéli meggyőződésében, hogy ő az oroszok legyőzésére szerződött Kennedy felhívására és az megtörtént. A tudományos kőgyűjtögetés nem volt vonzó számára a továbbiakban.

Az Apollo-11 űrhajósai Nixonnal a Fehér Házban. (Kép: NASA)

Ahogy visszatértek 1969 őszén a Giant Leap Tourról, az USA külügyminisztere beszélni szeretett volna Collins-szal, kiszemelték ugyanis a Külügyminisztérium sajtófőnökének. Bár korábban neves zsurnaliszták, vagy karrierdiplomaták töltötték be a posztot, Nixon elnök úgy gondolta, micsoda PR értéke lenne, ha egy Holdnál járt asztronauta képviselné a kormányt a közvélemény felé. Collins úgy döntött, elvállalja a feladatot. Bár dúlt a vietnami háború, belső ellentétek voltak az amerikai társadalomban, Collins állta a sarat, sikerrel vezette a külügy közéleti kapcsolatait. Legfeljebb rá kellett döbbennie, hogy nem ez az, amit csinálni akar. 1971 áprilisában aztán engedélyt kért Nixontól, hogy másutt folytathassa.

Akkoriban merült fel komolyabban egy repülési ás űrhajózási múzeum felállítása, amelyre már évtizedek óta megvolt a szervezeti keret – ez volt a Smithsonian Intézet –, csak a gyűjtemény elhelyezéséhez nem adott pénzt az állam. Az USA bicentenáriumára azonban valakinek bekattant, hogy felállíthatnának egy múzeumot, amely az állam dicsőségét (is) hirdeti. Collins ennek az igazgatója lett. Ehhez át kellett képeznie magát főépítésvezetőnek, kiállításszervezőnek, lobbistának és sok minden másnak, ami előzőleg nem volt. Ő vitatkozott a Kongresszussal, hogy mennyi pénz kéne, aztán ő vezette az építkezést, a kiállítások tervezését és felállítását, a gyűjtemény kezelését (sok, a Smithsonian kezelésében levő relikvia ki volt adva kölcsönbe más múzeumoknak). A munka 1971-ben kezdődött és 1976. július 4-re kellett kész lennie. Július 1-jén, három nappal a határidő előtt a National Air and Space Museum megnyitotta a kapuit és azóta is a világ leglátogatottabb múzeumai közé tartozik. Persze nem nehéz, ha olyan repülési relikviákat tud kiállítani, mint a világ első repülőgépe, a Wright Flyer, vagy az a gép, amely először törte át a hanghatárt, a Bell X–1-et, vagy azt az űrhajót, amelynek utasai először szálltak le a Holdon, azaz a Columbiát, esetleg a világ első „maszek” űrhajóját, a SpaceShipOne-t.

Collins a National Air and Space Museum építkezésén, 1974-ben. (Kép: Smithsonian Institution)

Collins 1978-ig maradt az intézmény igazgatója. Utána az üzleti életre váltott át, hogy némi pénzt keressen. Előbb az LTV Aerospace alelnöke lett, majd öt év után megalapította a saját, önálló repülési tanácsadó cégét, a Michael Collins Associatest. Az üzleti sikerek után pedig megérdemelt nyugdíjas éveibe lépett felesége, Pat, gyermekei és unokái mellett, ahol csak arról szólnak a mindennapjai, hogy „aggódjam a tőzsde miatt” és „találjak egy üveg igazán jó cabernet-t tíz dollár alatt”.