Kolumbusz nyomán: Buzz Aldrin (1. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2019.07.08 07:15.)

Sorozatunkban a holdraszállás 50. évfordulóján felidézzük annak a három embernek az életét, akik a főszereplők voltak abban a színdarabban, amely a 60-as évek Amerikájában játszódott...

...és olyan szerzők írták, mint Robert Goddard, John F. Kennedy, vagy Wernher von Braun. Ők voltak az első holdutazók.

Amikor John F. Kennedy elnök kimondta, hogy megyünk a Holdra, mindössze hét űrhajósjelölt élt Amerikában – közülük is csak egyikük járt pár percre az űrben –, de senkinek nem lehetett még csak fogalma sem, hogy valóban eljutunk-e a Holdra és ki lesz az a szerencsés, akinek ez kijut osztályrészül. Aztán a Hetek elkezdetek fogyatkozni. Egyikük a nagy sikert politikai pályára cserélte, másikuk pedig lebetegedett, aminek nyomán az orvosok hamar leszedték bármiféle induló űrhajóról. Később ebből az emberből, Deke Slaytonból – majd az ugyanilyen okból maródivá váló Alan Shepardból – lett a NASA azon vezetője, akinek az volt a felelősségi köre, hogy mindig legyen elég ember, akiből kiválasztva a legmegfelelőbbet, azt az űrhajókba lehet ültetni. Slayton hamar belátta, hogy az első merítéshez képest új emberekre van szüksége. Először is a Gemini-programba, ahol immár kétüléses űrhajókkal ostromolták a világűrt és az ez alapján adódó „matek” könyörtelen volt. A tervezett startok és a repülésekhez tartozó kiképzések időtartama miatt mindig legalább két repüléshez meg kellett nevezni előre a legénységet. Azzal számolva, hogy egy repüléshez négy ember tartozott – két repülésre kijelölt űrhajós és két tartalék –, belátható volt, hogy a két repüléshez egyszerre legalább nyolc ember kellett. Neki pedig elméletileg is csak hét volt, ráadásul ez a szám fogyatkozott folyamatosan, így mindenáron emberek kellettek neki. Így indult a NASA második űrhajósválogatása, ahol kilenc friss jelölt akadt fenn a rostán. De még ők is kevesen voltak, hiszen az Apollo-program emelte a tétet az űrhajó három ülésével (azaz két expedícióhoz itt már minimum 12 ember kellett). Emiatt gyors egymásutánban kiírtak egy harmadik űrhajósválogatást is, amelynek kiválasztott jelöltjei között volt egy doktor is.

Buzz Aldrin – mert ő volt a doktor – mintakatonának számított. Indíttatását apjától örökölte, aki pilóta volt az első világháborúban, majd ezredesi rangban egy légierő-támaszpont parancsnokhelyettese. Később ugyan leszerelt, de független repülési tanácsadó lett és olyan vendégek fordultak meg az Aldrin-házban, mint Charles Lindbergh, Jimmy Doolittle, vagy Howard Hughes. Ebből a közegből érthető volt, hogy a kis Edwin, a legkisebb fiú repülőgépre vágyott. Csak előbb lecserélte a nevét. Az Edwin Eugene névre anyakönyvezett ifjúnak volt egy másfél évvel idősebb nővére. A kislány még csak beszélni tanult, amikor öccse világra jött és az aranyos kis gyerekszáj nehezen birkózott a brother (öcsi) kifejezéssel, helyette „buzzer”, vagy csak röviden „buzz” lett. Innentől legközelebb talán a katonai akadémián szólították ismét Edwinnek Aldrint.

Aldrin innentől számítva éltanuló volt, de édesapja nagyban befolyásolta a pályaválasztását. Katonai középiskolába íratta fiát, igaz, olyanba, ahol a haditengerészet Annapolis akadémiájára készítették elő a srácokat. Ám amikor eljött a megfelelő pillanat, Aldrin minilázadásban tört ki, mert utálta a hajókat és nem akart a tengerészethez menni, inkább a West Pointra, a szárazföldi haderők akadémiájára. Éltanuló státusa itt is megmaradt, az első évfolyamán rögtön osztályelső lett, majd a diploma idejére sem adta alább az évfolyam harmadik helyénél (az 500–600 főt számláló évfolyamoknál ez nem volt kis szó). Ez arra volt nagyszerű, hogy ő válassza meg, hová szeretne kerülni felavatott hadnagyként. Aldrin vadászrepülő akart lenni (akkoriban még nem létezett önálló légierő, hanem az a szárazföldi hadsereg egyik fegyverneme volt). Első vezénylését a nevadai Nellis Támaszpontra kapta, egy vadászszázadhoz, ahol a kor csúcsgépével, az F-86 Sabre-vel repülhetett, 1952-t írtunk ekkor. Az USA nem sokkal ezután háborúba keveredett és az ifjú repülőtisztre is szükség volt a harcoknál. A koreai háborúban világnézetek csaptak össze és a szovjet MiG–21-esekkel szemben csak az F–86-osok lehettek méltó ellenfelek.

Aldrin 66 bevetést teljesített Korea egén. Ezalatt két MiG–15-ös felett is győzedelmeskedett. Első győzelmét egyszerűen aratta, már-már klasszikus módon. Éppen a Yalu folyó körzetében járőrözött, amikor kisebb magasságon megpillantott két MiG-et, leborított, tüzet nyitott, és ellenfele a meglepetéstől szinte megkövülten kapta be a találatokat, majd annak rendje és módja szerint le is zuhant. Az eset érdekessége, hogy a légi győzelemről készült gépágyú fotósorozatot később megkapta valahogy a Life Magazine és egyik lapszámukban közzé is tették. A második győzelemre három hetet kellett várni. Ekkor egy bombázó bevetésre induló vadászbombázó ezred gépeit kísérték, de valami porszem került a tervezés gépezetébe, a vadászbombázó gépek korszerűbbek voltak, mint a kísérők és a vadászok nem tudtak lépést tartani a bombázókkal, így Aldrin kissé lemaradt. A ritka egyedüllét pillanatában megpillantott egy MiG-et, csak az volt a baj, hogy az is nagyjából ugyanabban a pillanatban fedezte fel őt. Vad fordulóharcba keveredtek, klasszikus ki-ki légipárbajba, azon igyekezvén, hogy melyikük tud a másik mögé kerülni előbb. Aldrinnak volt szerencséje először, de a gépágyúja elakadt. Újratöltött és lőtt, de addigra túl alacsonyra kerültek. Olyan alacsonyra, hogy a MiG pilótája katapultált a sérült gépből, bár Aldrin szerint, aki látta, hogy elrepül a kabintető és egy sötét csomag válik el a géptől a pilótafülke magasságában, ez már nem mentette meg ellenfelét, mert az ejtőernyőnek már valószínűleg nem volt ideje kinyílni.

(Folytatjuk!)