Egy emberöltő az űrben. A negyedik évtized (1987-97 – 1. rész)
(Rovat: Az űrkutatás 50 éve - 2007.10.31 08:06.)

Külön nevet kapott az elmúlt 50 év a történelemben: űrkorszak. Sorozatunk ezt az 50 évet tekinti át – a teljesség igénye nélkül, egy-egy sikert felvillantva. A negyedik évtized címszavakban: Galileo, Hubble, Mir.

A negyedik évtizednek talán a „Válság kezdete” alcímet adhatnánk. Az űrkutatás két motorjának tekinthető nagyhatalom egyaránt bajokkal küzdött. Az USA a Challenger felrobbanását követően hosszas vizsgálatba kezdett a hiba okát kiderítendő. A NASA a földre kényszerült, s nem csak az emberes utak, hanem némely, az űrsiklóval felbocsátani tervezett szonda tekintetében is. A szovjetek pedig a hidegháborúban kivérzett gazdaságuk miatt voltak kénytelenek lassítani a tempón. A Szojuz űrhajók startjai megritkultak, a Mir építése pedig lassan haladt előre. Ráadásul kellett a pénz egy új eszközre, a szovjetek többször felhasználható űrhajójára. A szovjetek attól tartottak, hogy a Space Shuttle titkos katonai programjai között az atombomba célba juttatását is gyakorolják az űrhajósok, ezért a Párt elhatározta, hogy a Szovjetuniónak is kell lennie űrrepülőgépének. A fejlesztés két szálon indult: egy nagyerejű hordozóeszköz és egy repülőgépszerű űrsikló készült. Elsőként a rakéta készült el, az Enyergija lett a szovjetek első hidrogén-oxigén hajtású óriásrakétája, egyben az első sikeres szovjet óriásrakéta. Startjára 1987. május 15-én került sor. Másfél év múltán, 1988. november 15-én felbocsátották a Burán űrrepülőgépet is, igaz csak távirányítással, automata üzemmódban. És ezzel véget is ért a szovjet (orosz) űrrepülőgép-program: a Buran soha többé nem repült. A pénzhiány a program megszüntetésére kényszerítette Oroszországot.

1988-ban, két és fél évnyi szünet után a Shuttle-flotta is visszatért a szolgálatba. Az év szeptember 29-én a Discovery űrrepülőgép STS-26 jelű küldetésével újraindult az űrrepülőgép-program. A Challenger tragédiája egyben korszakváltást is jelentett a shuttle-programon belül is: a kereskedelmi hasznosításból nem lett semmi, és az űrbe jutás olcsóbbítására tett kísérlet is kudarcot vallott; az űrhajó megmaradt a tudományos alkalmazásnál. Ennek jegyében az újraindított programban kezdődött el egy sorozat, amelyben űrszondák, műholdak indulhattak a fedélzetéről.

Elsőként az űrhajózás történetében a Magellan-szonda indult egy másik, ember vezette űreszköz – az Atlantis – fedélzetéről, 1989. május 4-én. A szonda a Vénuszhoz tartott és 1990 augusztusában állt bolygó körüli pályára. Működése során a bolygó felszínének 98%-áról készített radarfelvételt. Ennek a méréssorozatnak révén ismerhettük meg a bolygó domborzatát, amit a sűrű felhők örökre elfednek előlünk. A radarmérések mellett gravitációs adatokat is érzékeltek a Magellan műszerei és 95%-os lefedettségű gravitációs térkép is készült. A Magellan nevéhez fűződik egyben egy később a Marsnál alkalmazott technika, a légköri fékezés első kipróbálása is. A mérések befejeztével kipróbálták, hogy hogyan lehet egy szonda pályáját a felsőlégkör közegellenállásának hatására módosítani.

Ismét az Atlantis űrrepülőgép volt a kiindulópontja egy másik híressé vált bolygószonda, a Galileo útjának is. A Galileo 1989. október 18-án indult a Jupiter felé. A szonda útját különlegesre tervezték: először befelé indult a Naprendszerben, a Vénusz mellett végzett hintamanővert, majd újra a Föld következett, így nyert elég sebességet, hogy elérje a Jupitert. Útközben 1991. október 29-én elhaladt Gaspra kisbolygó mellett – ez volt az űrkutatás történetében az első ilyen alkalom –, majd 1993. augusztus 28-án az Ida kisbolygót is útba ejtette, ahol felfedezte, hogy az aszteroidának egy kis holdja is van, a Dactyl. 1994-ben tökéletes pozícióban volt, hogy lefilmezze, ahogy a Shoemaker–Levy-9 üstökös becsapódik a Jupiterbe. 1995. december 7-én az első űrszonda volt, amely pályára állt a Naprendszer legnagyobb bolygója körül. Később egy kis légköri szondát indított a Jupiter felhői közé. Összesen 8 évet töltött a gázóriás rendszerében, rengeteg adatot szolgáltatva a holdakról és a bolygóról (köztük talán a legfontosabb megfigyeléssel: az Europa hold jégfelszíne alatti vízóceánnal és az élet Naprendszeren belüli előfordulásának lehetőségével).

Az 1989-es év még egy szenzációt szolgáltatott egy régi szonda révén, a Voyager-2 1989. augusztus 25.-én elérte a Neptunuszt, ezzel sikerült a Grand Tour, a szerkezet végiglátogatta mind a négy gázbolygót. Elhagyva a Neptunuszt, a Voyager továbbrepül kifelé a Naprendszerből, a csillagközi tér felé.

Az űrrepülőgép-flotta következő híres utasa egy űrtávcső volt.

(Folytatjuk!)