Egy emberöltő az űrben. Az ötödik évtized (1997-2007 – 2. rész)
(Rovat: Az űrkutatás 50 éve - 2007.11.08 07:57.)

Az emberes űrhajózással kapcsolatban az elmúlt években két új fogalommal kellett megismerkednünk: űrturista és tajkonauta.

A válságban levő orosz űrhajózás forrásokat keresett a tevékenység finanszírozására és ezt részben fizető utasok űrbe juttatásában találta meg. Űrturistaként elsőízben Denis Tito tőzsdeszakembert vitték fel a Szojuz TM-32-vel az ISS-re, 2001. április 28-án. Őt még további négy ember követte mostanáig, akik a saját elhatározásukból és saját finanszírozásban repültek, köztük a magyar származású Simonyi Károllyal – a „második magyarral” – 2007 áprilisában.

Nagyobb jelentőségű az önjelölt űrhajósok extrém útjainál a Kínai Népköztársaság sikere az emberes űrrepülésben. Hosszas előkészületek után a kommunista ország lett a világ harmadik állama, amely önerőből – teljes egészében saját hardverrel – volt képes embert juttani a világűrbe, Föld körüli pályára. 2003. október 15-én a Sencsou-5, fedélzetén Jang Li-vej űrhajóssal állt pályára. Kína tovább folytatja a Sencsou programot, igaz sokkal lassabb tempóban, mint a vezető űrnemzetek, de azóta többszemélyes űrhajót is sikerült indítania.

De a 2003. év sajnos nem (csak) a kínai űrhajóról nevezetes, hanem a Columbia űrrepülőgép tragédiájáról. A Cape Canaveralről 2003. január 16-án indult STS-107 küldetés sorsa már a startkor megpecsételődött: a külső üzemanyagtartályról leváló aktatáskányi hőszigetelő hab-darab eltalálta a sikló szárnyának belépőélét és lyukat ütött rajta. A legénység mit sem tudott a hibáról – minden probléma nélkül végigrepülték a 16 napos küldetést –, csak az irányításban aggódott néhány mérnök a problémán, ám végül elvetették mindenféle beavatkozás szükségességét. A 2003. február 1-jén a Földre visszainduló Columbia szárnyába azonban a légkörbe lépés hatalmas hője behatolt. Meggyengítve a főtartót, a légerőknek alkalmuk nyílt letörni a bal szárnyat. A Columbia darabokra szakadt és héttagú legénysége – Rick Husband, William McCool, Michael Anderson, David Brown, Kalpana Chawla, Laurel Clark és Ilan Ramon (az első izraeli űrhajós) – odaveszett. A katasztrófa példátlan módon visszavetette az emberes űrhajózás ügyét. A balesetből levont következtetések szerint a NASA belső szervezési hibáin túl kimondták a shuttle-flotta halálos ítéletét, az űrhivatal 2010-et követően nem repül tovább az űrrepülőgépekkel. Ez megkérdőjelezi a Nemzetközi Űrállomás jövőjét is. Viszont teljesen átíródik az űrkutatás jövője is: az USA új célokat tűzött ki és a dolgok mai állása szerint a NASA – leendő nemzetközi partnereivel – előbb visszatér a Holdra, majd megindul a Mars meghódítása.

A Columbiát követő évek legnagyobb sikerét a NASA számára ismét az űrszondák hozták el. Több kudarc után újra sikerült a Marsra juttatni kutatószondát. A Mars Pathfinder technikai alapjaira építve két egyforma szondát – a Spiritet és az Opportunity-t – indítottak az amerikaiak 2003. június 8-án és július 8-án. A ballonos leszállási módszer ezúttal is – minkét alkalommal – tökéletesen működött és a Guszev-kráterben, valamint Meridiani Planum síkságán kezdődhetett a geológiai felderítés. A NASA egy lépést visszalépett a Vikingekhez képest: ezúttal nem az életet kereste, hanem annak alapfeltételét, a vizet. A vizsgálatok során mindkét rovernek sikerült is bozonyítékot találni, hogy egykor víz borította a Mars adott területét. A felfedezések egyben alátámasztani látzsottak a „vizes Mars” teóriáját. Eszerint néhány millió évvel ezelőtt víz hullámzott a vörös bolygó felszínén és lehetséges volt akár az élet kialakulása is. A két rover nincs egyedül a felfedezésekben, jelenleg még további három űreszköz (az európai Mars Express, az amerikai Mars Odyssey és a Mars Reconissance Orbiter) kutatja Mars körüli pályáról a bolygót – több, mint a Földet kivéve bármely más bolygó esetében. Már úton van a következő szonda, a Phoenix is.

A NASA egy új kihívásra is elkezdte a válaszkeresést néhány éve. A tudósok a 60-as és 80-as évetizedek között bebizonyították, hogy Földünk – még ha igen kis valószínűséggel is, de – ki lehet téve egy aszteroida vagy üstökösmag becsapódásának, ami globális pusztulást okozhat. Épp ezért nagyon fontos lenne ezen égitestek megismerése, illetve szükség esetén a képesség megszerzése az eltérítésükre. A különböző égboltfelmérő programok szívósan végzik a potenciális veszély felderítését, de szondák is indultak ezen objektumok fizikai tulajdonságait felmérendő. A Stardust szonda 1999. február 7-én startolt a Wild-2 üstököshöz, hogy mintát vegyen belőle, ami 2004. január 2-án meg is történt. A minta 2006. január 15-én érkezett meg a Földre egy leszálló kapszulában. A második kísérlet egyenesen egy üstökösmag eltalálását tűzte ki célul. A Deep Impact szonda 2005. január 12-én startolt, hogy találkozzon a Tempel-1 üstökös magjával. A próbálkozást ezúttal is siker koronázta: a szonda a magával vitt penetrátort kibocsátva 2005. július 3-án telibe találta a Tempel-1-et, amely eseményt a világon számos helyről összahangoltan figyeltek meg és nagyságrendekkel sikerült növelni az ezen égitesttípusról meglévő ismereteinket. Ahogy új ismeretekre várunk a sikerek között időről időre makacsul felbukkanó Voyagerektől is. Az emberiség legmesszebb járó eszközei elérték a Naprendszer határvidékét és hamarosan már a csillagközi térben szelik az űrt.

Egy aprócska űreszköz pedig új korszakot nyitott 2004. június 21-én. Egy magánalapítvány által magáncégek számára kiírt versenyt megnyerve a SpaceShipOne űrhajó az állami támogatást nem évező programok közül elsőként jutott el az űrbe. Ez az űrugrás – az azóta folyó fejlesztésekkel – az űrturizmus, a kereskedelmi célú emberes űrrepülések igazi kezdetét jelenti.

És a jövő? Repül már a New Horizons a Plutó és a Kuiper-öv felé; a Venus Express a Vénusz körül kering; a Messenger a Merkúrhoz és a Mars Phoenix Lander a vörös bolygóhoz közeledik. A NASA műhelyei pedig már a Space Shuttle utáni időkre tekintenek előre és folyik az Ares rakétarendszer és az Orion űrhajó fejlesztése, hogy visszatérjünk a Holdra, majd onnan elrugaszkodva eljussunk a Marsra.