Revans mindenáron – Explorer-1 (2. rész)
(Rovat: Az űrkutatás 50 éve - 2008.02.01 06:46.)

Az első amerikai műhold startjára helyi idő szerint 1958. január 31-én került sor Cape Canaveral-ről. (Világidőben ekkor már február elseje volt.)

Wernher von Braun az űrrepülésekhez propagált Redstone hordozórakétát javította fel több lépcsőben. Előbb létrehozta a Jupiter-C (más források szerint Juno) nevű háromfokozatú hordozóeszközt: meghosszabbította a Redstone-nál használt üzemanyagtartályokat – lényegében az első fokozatot –, ezzel több üzemanyagot és hosszabb égésidőt biztosítva, valamint Sergeant néven kisebb, szilárd hajtóanyagú fokozatokat épített rá. Második fokozatként 11, harmadikként 3, végül végfokozatként 1 Sergeant rakéta szolgált. Az így négy fokozatúvá épített Jupiter-C rakéta, vagy másképpen Juno lett végül az, amely papíron alkalmasnak látszott egy minimális tömegű kis tárgy pályára szállítására. A sietség tapintható volt, von Braun és csapata mindössze 84 nappal a Szputnyik repülése és az Eisenhower-parancs után kész volt a startra.

Eközben „hasznos tömeg” kerestetett. A megfelelő kis eszközre a California Institute of Technology (Caltech) később legendássá lett Jet Propulsion Laboratory részlegénél találtak, ott folyt egy kistömegű, mérésekre is alkalmas műhold építése. A 14 kg-os hengeres testben 8,3 kg-nyi műszert helyeztek el, elsősorban a Föld körüli térség sugárzásának mérésére. Kialakítását tekintve a szonda és a negyedik rakétafokozat egy egységet képzett. A pályán a szondát pörgéssel stabilizálták, a hossztengelye mentén percenként 750 fordulatot tett meg. A főműszer egy Geiger-Müller számláló volt, de a műszerek között a kozmikussugárzás- detektoron kívül egy belsőhőmérséklet-érzékelő, két külsőhőmérséklet-érzékelő, egy orkkúphőmérő, egy mikrometeoritbecsapódás-érzékelő mikrofon és egy mikrometeoriterózió-mérő volt. Ezek adatait két csatornán sugározták a Földre, egy 60 mW teljesítményű, a 108,03 MHz frekvencián sugárzó és egy 10 mW teljesítményű, 108,00 MHz-en sugárzó adón keresztül. Az antennák is két szekcióban kerültek felszerelésre: az egyik egy üvegszálas belső rúdantenna, míg a másik egy négy rúdból álló kereszt-antenna volt, amelyet a forgás centrifugális ereje feszített ki.

A startra helyi idő szerint 1958. január 31-én került sor Cape Canaveral-ről. Wernher von Braun rakétája tökéletesen működött és végül egy 114,8 perc periódusú elnyújtott ellipszispályát ért el az Explorer-1. Elsődleges küldetése persze a Szovjetuniónak küldendő üzenet volt („mi is képesek vagyunk…”), de a műszerek révén komolyabb megfigyelésekre is sor kerülhetett. Ezek közül a legjelentősebb a Földet övező Van Allen-öv felfedezése volt. A sugárzási öv létét már korábban feltételezték – az ötletet James Van Allen vetette fel –, miszerint a Föld mágneses erővonalai az Egyenlítőnél mintegy összegyűjtik a kozmikus sugárzás részecskéit és így az bolygónk dereka köré egy önálló sugárzási öv feszül. A szonda Geiger-Müller-számlálója az egyenlítőnél valóban sokkal magasabb sugárzási értékeket rögzített, mint a magasabb szélességeken, ezzel a Van Allen-öv létezése bizonyítottá vált. A mérések 111 napon át tartottak, egészen az akkumulátor lemerüléséig. Az utolsó adatokat 1958. május 23-án sugározta a műhold, míg a keringése egészen 1970. március 31-éig tartott, amikor a Csendes-óceán felett belépett a légkörbe és elégett. (Képek: NASA)