A floridai űrkikötő (4. rész)
(Rovat: Az űrkutatás 50 éve, A Space Shuttle program , Orion, Ares, SLS - 2009.09.09 11:00.)

Most, elhagyván a 47-es indítóállást, átlépünk a NASA felségterületére. A Kennedy Űrközpont területén öt fő látványosságot kínálunk bemutatásra.

Az első a 39A jelű indítóállás, amely az USA legtörténelmibb indítóhelye. Az Apollo program számára készült el, és az Apollo-10-et kivéve az összes Saturn-V erről az indítópadról indult el a világűr felé. Szintén innen bocsátották fel a Skylab űrállomást a legutolsó Saturn-V segítségével. Innen indult el a legelső űrrepülőgép 1981. április 12-én, Gagarin történelmi űrrepülésének huszadik évfordulóján. Azóta összesen 75 alkalommal vették igénybe Space Shuttle indításhoz. Jelenleg ez a NASA egyetlen indítóállása, amely alkalmas az űrrepülőgépek felbocsátására. A tervek szerint innen indulva fogja elvégezni a Discovery a legutolsó űrrepülőgépes küldetést 2010-ben, a program csúszása esetén 2011-ben. De az is lehet, hogy kitolják az űrrepülőgép-program lezárását, hiszen még nem döntötte el az Obama-kormányzat, hogy milyen jövőt is szán pontosan a NASA emberes űrrepüléseinek. A 39A a jelenleg még érvényben lévő célkitűzés szerint a távoli jövőben az Ares-V hordozórakéták elsődleges indítóállásaként fog funkcionálni.

A 39-es indítókomplexum. Az előtérben a járműszerelő csarnok és a kiszolgáló épületek, jobbra fenn a 39A, tőle balra a 39B jelű indítóállás látható.

A 39A-tól északra elterülő 39B indítóállás zárja a Canaveral-foknál épített starthelyek sorát. Talán elmondhatjuk, hogy majdnem felesleges volt megépíteni. Az Apollo program során mindössze egyetlen egyszer adódott elő olyan szituáció, hogy olyan mértékben fel kellett gyorsítani a Saturn-V indításokat, hogy egyetlen indítópad, a 39A nem tudta azokat teljesíteni. A Hold eléréséért folyó verseny hajrájában, az Apollo-9 és az Apollo-11 útjára bocsátása között a kiszabott idő rövidsége miatt az Apollo-10 indításához kellett igénybe venni eme indítókomplexum szolgálatait. Az Apollo-éra további részére, a verseny megnyerése utáni időre a tartalék szerepét osztották rá, a Holdra indított többi űrhajó is mind-mind a 39A-ról indult. A 39B-re csak akkor számítottak volna, ha valamilyen okból kifolyólag a 39A indításra alkalmatlan állapotba került volna. Ilyen azonban nem történt.

A Skylab program, illetve az Apollo-Szojuz tesztprogram során csak „könyörületből” osztották ki a 39B számára a legénységek feljuttatásának feladatát, ezt a 39A is el tudta volna látni. Csupán azzal a céllal ruházták át eme indítóállás számára ezeket az indításokat, hogy hadd használhassa már a NASA egy kicsit ezt is, ha már dollármilliók árán felépítették. Így adódott elő, hogy a 39B indítóállásul szolgálhatott négy darab Saturn-IB számára, amelyek a legénységeket szállító Apollo parancsnoki egységeket juttatták fel a világűrbe. Igaz, hogy korábban épült három indítóállás is a Saturn-I-ek és Saturn-IB-k számára (a 34-es, a 37A és a 37B), ám lényegesen olcsóbb volt módosítani az egyik (pontosabban az 1-es számú) mozgatható indítóállványt és a 39-es komplexumot használni erre a négy Saturn-IB startra, mintsem reaktiválni valamelyiket a három régebbi indítóállásból. Valamint feltételezhetjük azt is, hogy a NASA-nak jobban tetszett az, hogy saját felségterületéről indíthatja útnak az űrhajóit, és nem a légierő „tesz szívességet” az űrhivatalnak az indítóállásainak „kölcsönadásával”.

Az űrrepülőgép számára a 39A lett kijelölve, mint elsődleges indítóhely. Az átépítés után az első 24 űrrepülőgépes küldetés innen indult útnak. A 39B módosítása csak 1985 végére készült el, így a Challenger STS-51-L jelű küldetése lett az első űrrepülőgépes küldetés, amely a 39B-t használta felszállása során. Mint azóta tudjuk, az útjuk nem vezetett messzire.

A Challenger pusztulását követően, amint újraindult az űrrepülőgép-program, 1990-ig csak a 39B-t használták. Ezt követően a Columbia elvesztéséig felváltva vették igénybe mindkét indítóállás szolgálatait, ám mondhatni feleslegesen: a kijelölt feladatokat egy indítóállás is el tudta volna látni. A Columbia elvesztését követő szünet után az első négy felszállást még a 39B-ről végezték el, ám hamarosan a NASA belátta, hogy a fennmaradó évi néhány űrrepülőgép indításhoz luxus a két indítóállás, és a 39B ki lett vonva a forgalomból. Az STS-117 óta a csak a 39A funkcionál, mint űrrepülőgép-indítóhely. Azonban a 39B még két alkalommal „látott Shuttle-t”, mivel a legutóbbi Hubble-javító/karbantartó küldetéshez szükséges volt egy „mentő-űrrepülőgép” felkészítése egy esetleges vészhelyzet esetére: az Endeavourt két alkalommal is indításra készen kihelyezték a 39B-re, ám miután az utolsó Hubble-szervizelő küldetés sikeresen landolt az Edwards légibázison, a 39B ki lett vonva Shuttle-program égisze alól. Összesen 53 űrrepülőgépes indítást teljesített.

A passzívan töltött idő alatt elkészült a 39B-n az a három toronyból álló villámhárító-rendszer, amelynek a jövőben az Ares rakéták megóvása lesz a feladata. Az utolsó mentőküldetés szükségtelenné válása után pedig megkezdték a 39B módosítását az idén várható Ares-I-X tesztindítás számára. Így már ez az indítóállás nem alkalmas Shuttle-t útjára bocsátani. A jövőben további jelentős módosítások után az Ares-I rakéták elsődleges indítóhelyeként számítanak szolgálataira. Ha ez megvalósul, az végre értelmet ad majd a 39B létezésének, hiszen csak a Constellation szimultán indításai teszik majd igazán szükségessé mindkét indítóállás meglétét, az eddigi emberes űrprogramokat egy betonteknő is ki tudta volna szolgálni.

A nagyon távoli jövőre vonatkozóan van egy elképzelés, miszerint egy esetleges emberes Mars-expedíció kiszolgálásához megépítenék a 39C jelű indítóállást is, tekintve, hogy egy Mars-misszióhoz két szimultán indítás sem látszik elegendőnek. Hogy aztán ez az elképzelés megvalósul-e vagy sem, azt majd meglátjuk.

Ezzel lezárult képzeletbeli utazásunk rakétaindító állásokat érintő része. A továbbiakban három, mondhatni kevésbé izgalmas, ám mégis érdekes hely meglátogatására invitáljuk Önöket.

(Folytatjuk!)