Gondolatok a 40 éves holdraszállásról
(Rovat: Holdraszállás 40, Az Apollo holdprogram - 2009.07.18 10:00.)

Elég nehéz dolgom van „élménybeszámolót” írni egy olyan eseményről, amin nem is vettem részt, sőt nem is éltem akkor.

Az első holdraszállás több mint 18 évvel azelőtt volt, mielőtt megszülettem volna. Gyermekkori kíváncsiságomnak köszönhetően az űrkutatás elég hamar a figyelmem középpontjába került. Ekkor ismerkedtem meg könyvekből a holdraszállás történetével. Főként az égitest felszínén végzett kísérletek mozgatták meg a fantáziámat, valamint olyan egyszerű dolgok, mint a mozgás, kőzetminta-gyűjtés vagy a sportolás „milyensége”. A kísérőnkről visszahozott kőzetminták nagy lelkesedéssel töltöttek el, geológus hallgatóként ez ma sem változott.

2006-ban a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) ifjúsági pályázatán elért eredményem miatt lehetőségem nyílt ellátogatni Huntsville-be a U.S. Space and Rocket Centerbe. Ott láthattam az amerikai űrprogram minden mozzanatáról pillanatfelvételt, eredeti tárgyakat és űreszközöket: Mercury, Gemini, Apollo-16 visszatérő egységeket, és több Saturn rakétát a szabadtéri rakétaparkban. Mindezt figyelve időben elég távolinak tűntek az említett űrprogramok. Úgy éreztem, mintha az űrkorszak fénykorának maradványai „porosodtak” volna a szemem előtt. Inkább csak a múltra való visszaemlékezést tükrözték, nem pedig a jövőbeli holdbázisok, és holdűrhajók reális megépítését.

A nagy tettek még nagyobb tettek véghezvitelére kellene, hogy ösztökéljék az újabb generációkat. A szép kezdés után ma nincsen sem holdbázisunk, sem pedig holdűrhajónk. Az Apollo program nagy mérföldkőnek számított az emberiség történetében, számomra pedig egy tudományos/technikai kísérletet jelentett, amit archivált adatok alapján „élhettem át”. És sokszor felmerülnek bennem kérdések: ha akkor megcsináltuk, most miért nem? Miért kellene, hogy az ember holdi jelenlétet egy „következő űrverseny” szabja meg? Én bízom abban, hogy már a következő évtizedben visszatérünk a száraz, szürke, és megannyi rejtélyt tartogató kísérőnk felszínére, és én is átélhetem azt az élményt, amit nagyszüleink.

Orgel Csilla