ARMSTRONG A HOLDON! EMBER A HOLDON!
(Rovat: Holdraszállás 40, Az Apollo holdprogram - 2009.07.21 04:56.)

Lépés vagy ugrás? Nézőpont kérdése... Egy ember járkál a holdfeszínen!

T+109:24:48

Time Magazine különkiadás 1969. július 21.

Az elmúlt percek az évszázad legizgalmasabb percei voltak – még akkor is, ha még több mint 30 év hátra van a századból. Talán azért, mert éppen most válik valóra az elképzelhetetlen. Aki ebbe nem borzong bele, az csal vagy festi magát…

Nagyjából négy órával ezelőtt Armstrongék azzal az ötlettel álltak elő, hogy cseréljék fel a holdsétával a soron következő pihenési periódust. A műveleti terv alvást írt volna elő, de a két űrhajós fittnek érezte magát – és az alvás helyett csak kényelmetlen forgolódás lett volna a felfokozott izgalom miatt. Ki lett volna álmos, ha helyette kiszállhatott volna a holdfelszínre? Az irányítás hamar ráállt a javaslatra és engedélyezték a kiszállást (bár az sem lehetetlen, hogy eleve volt egy „B-terv” a két művelet cseréjére).

Az űrhajósok beöltöztek, majd elkezdték leengedni a kabinban levő oxigént. Eleinte gyorsan, majd egyre lassabban csökkent a nyomás, de még közel fél óra múltán is volt némi nyomás a kabinban. Ekkor Aldrin kicsit elfeszítette az ajtó sarkát a kerettől (mint ahogy a befőttes üveg fedele alá engedünk egy kis levegőt, csak éppen itt nem be-, hanem kiengedte az éltető oxigén utolsó foszlányait). Miután így nyithatóvá vált az ajtó, megkezdődhetett a holdséta. De innentől meséljenek az események:

– Houston, a tornácon vagyok.
– Vettük, Neil.
– Lenyitod a MESA-t? (A MESA a holdkomp alsó részébe épített tárolórekesz, amelynek ajtaját egy kioldózsinórral még a létra tetejéről kell nyitni és az ajtó lenyílásakor aktiválódik a tévékamera is, amitől azonnal lesz képünk is a Holdra lépésről.)
– Nyitom máris.
– Houston, a MESA rendben lenyílt.
– Itt Houston, vétel. Várjuk a tévéadást... ééés máris vesszük az adást.
– Oké. Neil, látunk téged lefelé jönni a létrán.

Armstrongot látni a fekete-fehér, kicsit szellemképes képen, inkább egy fehér árny mozog lefelé a szürke háttéren, de minden kétséget kizáróan Armstrong az. Hihetetlen!!! Úgy tűnik az egyhatod gravitációban, a Földön 80 kilót nyomó – gyakorlatilag az űrhajós saját súlyának megfelelő – űrruhában a parancsnok simán mászik lefelé. Varázslatos, hogy itt ülünk és láthatjuk, ahogy 400 000 kilométerre valaki olyat tesz, amit akár 10 éve is még sci-fibe illőnek tekintettünk!!! Körülöttem ámuló, vagy körmüket rágó embereket látok…

– Oké. Csak kipróbálom, hogy vissza tudok-e jutni Buzz. Ez a…szóval a láb nem csúszott össze eléggé, de asszem vissza fogunk tudni szállni.
– Azért teszünk egy szép kis ugrást.

A parancsnok leugrott a létra alsó fokáról, ami a láb valamilyen hibája miatt nem elég alacsonyan maradt a talajtól, ezért a lelépés inkább leugrás lett. Aztán azt láttuk, hogy visszaugrik a létrára, valamilyen elképzelhetetlenül magasra és lassan, mintha hezitálna, hogy inkább visszamegy a kabinba, de aztán újra leugrott az alsó fokról. Armstrong végérvényesen lent van a leszállótalp tányérjában. A houstoni űrközpont nagy vetítőernyőjén olyanok történnek, amire folyton győzködnie kell az embernek magát, „a valóságot látod…”, az adást nézők egyike sem bírja ülve, mindannyian állva izgulunk a képeken.

– A létra alján vagyok. A holdkomp lábai talán 1-2 hüvelyknyire mélyedtek a porba, bár a talaj, nagyon, nagyon finom szemcséjű, ahogy közelről láthatom. Majdnem olyan, mint a púder. A por nagyon finom.
– Most lelépek a talpról.
– Kis lépés ez az embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.

ARMSTRONG A HOLDON! ARMSTRONG A HOLDON!

Béla Dancsó

<< előző rész --- következő rész >>