Alulról fogyó jégtakaró
(Rovat: Környezetünk védelme - 2018.05.02 07:15.)

A kevésbé hideg tengervíz alulról „eszi” az Antarktisz jegét, de a folyamat felülről is látható.

Az Antarktisz gleccserei lassan a kontinenst körülvevő Déli-óceán (Déli-sarki-óceán) felé folynak. Végük benyúlik a tenger fölé. A gleccserek dinamikájának fontos jellemzője az úgynevezett érintkezési vonal (grounding line), az a határvonal, ahonnan kezdve a jég már nem támaszkodik a tengerfenékre, azaz a szilárd kőzetre, hanem a tengerfelszínen úszik, de még szilárdan a kontinenst borító jégtakaróhoz kapcsolódik. Ez az érintkezési vonal jellemzően legalább egy kilométerrel a vízfelszín alatt helyezkedik el, vizsgálata merülő eszközökkel is körülményes, ezért különösen értékesek a távérzékeléssel, elsősorban műholdas módszerekkel végzett kutatások.

A Leedsi Egyetemen működő sarkvidéki megfigyelések és modellek központjának (CPOM) munkatársai az ESA CryoSat műholdjának mérései alapján vizsgálták az Antarktiszon a jég és a tengerfenék érintkezési vonalának mozgását, az Antarktisz szinte teljes kerülete mentén (a 18 ezer km-es kerületből 16 ezer kilométeren). A műhold 2010–2016 között gyűjtött adatai alapján megállapították, hogy az érintkezési vonal hátrál, vagyis a kontinens belseje felé mozdul el. Ez azt jelenti, hogy a melegebb (kevésbé hideg) tengervíz hatására a jégselfek alja is olvad, vagyis a jég nemcsak a selfek végén a jéghegyek leválása és a tetején bekövetkező olvadás miatt fogy, hanem a tengervíz alulról is fogyasztja. Megállapításuk szerint hét év alatt az óceán olvasztó hatására 1463 négyzetkilométerrel csökkent a víz alatti jég területe. (A Nature Geoscience folyóiratban megjelent tanulmány szerzői ezt a területet Nagy-Londonéhoz hasonlítják, olvasóink számára szemléletesebb három Budapesthez hasonlítani. Az összehasonlítás azonban félrevezető, hiszen ez a nagynak tűnő terület az Antarktisz 14 millió négyzetkilométeres területének csupán tízezred része. A tendencia mindenesetre beleillik a globális felmelegedés képébe, bár a cikkből az is kiderül, hogy a mérés hibája meghaladja az 50%-ot. A CryoSat érdeme viszont, hogy adatai alapján ilyen kis változások is kimutathatók. – B.E.)

A jégtakaró és a tengerfenék érintkezési vonalának vándorlása 2010 és 2016 között az ESA CryoSat műholdjának mérései alapján. (Kép: CPOM)

A legjelentősebb változásokat a Nyugat-Antarktiszon mutatták ki, ahol a jégtakaró ötödén az érintkezési vonal visszahúzódásának tempója meghaladta az utolsó eljegesedés óta folyó jégmennyiség-csökkenés átlagát. Egyértelműen bizonyították, hogy az érintkezési vonal visszahúzódása általános jelenség, nem csak azon a néhány helyen következik be, ahol azt korábban más mérésekkel kimutatták. A jég tengerfenéktől történő elválása csökkenti a súrlódást, vagyis a jég gyorsabban folyik a Déli-óceán felé, hozzájárulva a tengerszint emelkedéséhez.

A jégfelszín magasságát pontosan megmérve kiszámítható a jégtakaró és a tengerfenék érintkezési vonalának visszahúzódási sebessége. A CryoSat mérései alapján kimutatták, hogy a jégselfet alulról olvasztó tengervíz hatására a jégtakaró három Budapestével megegyező területtel csökkent. (Animált kép: CPOM)

Megállapították azt is, hogy az érintkezési vonal hátrálása nem mindenütt egyenletes. A nyugat-antarktiszi Thwaites-gleccsernél a visszahúzódás felgyorsult, míg a vele szomszédos, és az eddig a leggyorsabban mozgó gleccserek közé tartozó Pine Island-gleccser folyása megállt. A kutatás vezetője szerint mindez a jégtakaró instabilitására és komplex dinamikájára utal, illetve kimutatja a további, alaposabb vizsgálatra érdemes helyeket.

Az érintkezési vonalnál megváltozik a jég áramlása, ezért vonal helye a jégtakaró felszínén is kirajzolódik. (Kép: BAS / D. Vaughan)