Nemcsak illegális, gazdaságtalan is
(Rovat: Környezetünk védelme, Üzlet és munkahely - 2018.11.13 07:15.)

Az űrbányászat hívei mesés vagyonokat vizionálnak. A bányászati szakértő az amerikai űrportálon hűti le a kedélyeket. Legalábbis a fémek vonatkozásában.

A Space Review portálon John Hollaway korábbi (földi) bányászati tanácsadó fejti ki véleményét az űrbányászatról. A szakértő számára a világűr sem idegen terület, mert a Swala egylépcsős, többször felhasználható hordozórakéta koncepciójának kidolgozásában is részt vett. Cikke főbb megállapításait az alábbiakban ismertetjük.

A szerző indításként Mark Twain több mint száz évvel ezelőtti mondását idézi, aki szerint „a bánya egy lyuk a földben, amelyet egy szélhámos birtokol”. Hollaway ezt a „fantázia birodalmát” hagyta ott, és váltott a repülő- és űriparra, ám ott is azzal a szemlélettel találkozott, miszerint az égitestek világában hatalmas vagyonra lehet szert tenni. Sőt megítélése szerint ez a nézet ma elterjedtebb, mint az, hogy egy aranybánya tulajdonlása a meggazdagodást jelenti. A szerző elismeri, hogy ünneprontó, de kimondja, hogy egy kisbolygóbánya birtoklása csak a romantikus lelkek számára vonzó, és persze fel lehet vele vágni a társaságban, de meggazdagodást aligha hozhat.

A lelkesedés illusztrálására egyenesen a NASA-t idézi, amely szerint a kisbolygóövben 700 trillió dollár értékű fém kering a Nap körül, ami 100 milliárd dollárt jelent a Föld minden egyes lakója számára. Lássuk ezzel szemben az unalmas tényeket! 2005-ben a japán Hayabusa szonda néhány gramm port hozott a Földre az Itokawa kisbolygóról. A minta plagioklászokat, olivint és piroxént tartalmazott, vagyis a Földön is bőven megtalálható, jószerével (piaci szempontból) értéktelen ásványokat. Érdekesebb eredmény várható 2026 körül, amikor a NASA küldetése a fémekben gazdag Psyche kisbolygót veszi szemügyre. Úgy tűnik, az égitest egy egykor ütközések által megtépázott planetezimál lehet, amelynek összetételét a szonda távérzékeléssel elemzi. Ha az égitest valóban hasonló a Föld magjához, akkor anyagában a platinacsoport elemei is előfordulhatnak. Igaz, a lelőhely kissé távol esik, a célpontja nevét viselő Psyche szonda négy év alatt éri el az égitestet.

A szerző gyanús jelnek tekinti, hogy a geológusok is lelkesednek az űrbányászat nyújtotta új lehetőségért. Az USA Geológiai Szolgálata jól együttműködött a NASA-val a Landsat felvételek hasznosításában, most pedig felajánlották szolgálataikat az égitesteken kinyerhető ásványi kincsek azonosításában. Hollaway szerint azonban a geológusok született optimisták, akik soha nem beszélnek a sikertelen próbafúrásokról, arról a számtalan esetről, amikor a megjósolt helyen semmit sem találtak, vagy amit találtak, azt nem volt érdemes kitermelni. (Nem említi, hogy a távérzékelés születésekor a szakemberek nagy reményt fűztek a földi ásványikincs-lelőhelyek távérzékeléssel történő azonosításához, egyenesen ezt tartva a kifejlődő terület majdani legfontosabb alkalmazásának. Az azóta eltelt évtizedek bebizonyították, hogy ha előfordulnak is ilyen alkalmazások, azok jelentősége eltörpül a távérzékelési műholdak mezőgazdasági, környezetvédelmi, katasztrófakezelési, vízgazdálkodási és számtalan más alkalmazása mellett. – B.E.)

Hollaway azt is megindokolja, miért nem érdemes az űrbányászoknak még a Psychével sem foglalkozni. A hasonló összetételű, fémekben gazdag anyag ugyanis helyenként a Föld felszíne közelébe nyomul, például a Kelet-afrikai Hasadékvölgyben. Ennek déli végénél, Dél-Afrikában és Zimbabwében folyik is a platinacsoportba tartozó fémek kitermelése, a tisztított fém értéke körülbelül 230 dollár tonnánként. Ennyiért aligha érdemes a Psychéről ideszállítani a fémet, a Psyche tehát biztonságban van.

Az erőforrások megléte a kisbolygókon nem jelenti automatikusan azt, hogy gazdaságosan kitermelhetők. (Kép: Bryan Versteeg / Deep Space Industries)

A szerző azokkal is vitába száll, akik a földi nyersanyagforrások kimerülését jósolják. 1968-ban a Római Klub, majd 1972-ben az MIT (Massachusettsi Műszaki Egyetem) kutatói jósolták meg az ásványi kincsek kimerülését. A szerző rámutat, hogy a jóslat azért nem vált be, mert ha fogytán van valamely nyersanyag, akkor emelkedik az ára, ezért bővül a gazdaságosan kitermelhető készlet. Véleménye szerint még hosszú ideig ilyen okból sem fogunk rászorulni a kozmikus nyersanyagok kitermelésére. Példaként ezúttal is Zimbabwét említi, ahol jelenleg négy lítiumbánya működik. Közülük hármat újonnan nyitottak, akkor, amikor a lítiumion-akkumulátorok térhódítása megnövelte a fém iránti keresletet és felverte az árakat, így gazdaságossá vált a kitermelés. A lelőhelyek ugyanis korábban is ismertek voltak, azonban a korábbi, alacsony árak mellett gazdaságtalan lett volna a bányászat. Most viszont a tulajdonosok igyekeznek mihamarabb jó piaci pozíciókat szerezni, még mielőtt Peruban és Bolíviában kiszáradnak a lítiumban gazdag medencék, és így ott is megindul a kitermelés, ami leszorítja az árakat.

Hollaway véleménye szerint az egyetlen anyag, amelyet a világűrben érdemes keresni, a víz. Igaz, hogy a napenergiával gőzzé fejlesztett vizet üzemanyagként használó „gőzrakéta” fajlagos impulzusa viszonylag alacsony (100–200 másodperc), de a távoli világűrben ez is értékes lehet. (Igaz, ahol sok a jég a Naprendszerben, ott kevés a napenergia… – B.E.) Éppen ezért Hollaway így alkalmazná a mai viszonyokra Mark Twain egykori mondását: „A kisbolygó olyan kődarab az űrben, amelyet a szélhámosok birtokolni szeretnének.” Különösen, ha vizes az égitest. (A szerző nem tér ki az űrbányászat jogi vonatkozásaira, miszerint a jelenleg érvényben lévő nemzetközi szabályozás szerint az égitesteken található nyersanyagok üzleti célú kitermelése illegális, a nyersanyagok hasznosítása csak „az egész emberiség javára” történhet. Ezzel korábbi cikkünkben foglalkoztunk. – B.E.)