Az elfeledett program: 40 éve startolt a Gemini-3 (2. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini, Szárnyaló képzelet - 2005.03.24 08:16.)

A szovjetek Voszhod űrhajójára válaszul 1965. március 23-án bocsátották fel Cape Kennedy-ről az első többszemélyes amerikai űrhajót. Bár maga a repülés már-már csalódást keltően egyszerű volt, mégis egy hatalmas sikertörténet nyitánya lett.

A végeláthatatlan fejlesztések, költségvetési és valódi viharok végén 1965 tavaszára került a Gemini program startra kész állapotba. Az első startot 1965. március 23-ra jelölték ki. A cél egyszerű volt. Az amerikaiak - mindenféle hókuszpókusz mellőzésével - ki akarták próbálni az új űrhajójukat, hogy minden a rajzasztalokon elképzelteknek megfelelően működik-e rajta. Ezért a Gemini-3 feladatául egy mindössze három Föld körüli keringésből álló utat tűztek ki. Az utolsó Mercury-repülés 22 fordulatos, de még a Voszhod-1 egynapos útjához képest is ez csalódást keltő volt a közvéleményben. A csalódás még fokozódott, amikor alig öt nappal a tervezett starthoz képest Leonovék bemutatták az első űrsétát (igaz ennek az útnak a balszerencsés fordulatairól a világ mit sem tudott).

A repülésre Gus Grissom parancsnok, az akkori idők legtekintélyesebb űrhajósa és John Young másodpilóta (a közelmúlt egyik, ha nem a legtekintélyesebb űrhajósa) készülődhetett. Grissom még a Mercury-hoz válogatott szuper emberpéldányok egyike volt, míg Young már egy újabb csapat tagja. A NASA ugyanis kénytelen-kelletlen rájött, hogy hét űrhajóssal egyszerűen lehetetlen az űrrepülések lebonyolítása. Újra kiírták tehát űrhajóstoborzó felhívásukat, amelyen számosan olyanok is bejutottak a „legek” közé, akik a Mercury válogatásokon elvéreztek. (sőt hamarosan a harmadik űrhajóscsoport kiválasztása is megtörtént, sokszorosára duzzasztva az amerikai űrhajósok számát). Szükség is volt a vérfrissítésre, mert az „Eredeti Hetek”, a Mercury „veteránok” amellett hogy kevesen voltak, még fogyatkoztak is. John Glennt például a politikai pálya szippantotta el, Carpenternek a képességeit tartották kevésnek, míg ketten – Deke Slayton és Alan Shepard – betegség miatt kerültek ki a repülő státuszból. E két ember – közvetve, vagy közvetlenül – nagy befolyással volt a Gemini-3, majd később az összes Gemini-repülés személyzetére. Slayton kisebb szívrendelenessége miatt nem repülhetett, ezért a NASA felajánlotta neki, hogy legyen minden űrhajósok főnöke és mint ilyen ő jelölte ki a legénységeket az egyes repülésekre, így a Gemini-3-ra is. Shepard pedig egyenesen a Gemini-3 parancsnoki ülésének várományosa volt addig, míg fülbetegsége ki nem ütötte őt a nyeregből. Gus Grissom, a Shepard után legtekintélyesebb űrhajós kapta a megtiszteltetést, hogy berepülje a Geminit, míg társul egy „zöldfülűt” kapott az újdonsült űrhajósok közül…

1965. március 23-án a tervek szerint elstartolt a Grissom által Molly Brown-ra keresztelt űrhajó. (Az elsüllyeszthetetlen Molly Brown egy musical volt és a parancsnok a korábbi szerencsétlen repülésére emlékezve adta ezt a nevet. Az már más kérdés, hogy a NASA megelégelte az űrhajósok sokszor félreérthető, vagy időnként ostoba felhangú névválasztásait és a következő űrhajótól kezdve hosszú ideig nem engedélyezte az űrhajó-keresztelőket.) A helyi idő szerint 09:24-kor startoló új űrhajó rendben ráállt a számára kezdetiként kijelölt 257 x 185 km-es ellipszispályára. Végre jöhetett a nagy attrakció, a manőverezőképesség próbája. Ehhez először egy 74 másodperces fékezéssel közel körpályává alakították a kezdeti pályát, majd egy jelképes 1/50 fokkal megváltoztatták a pályasíkot is.

Újdonság volt az is, hogy a rádióforgalmazáshoz távközlési műholdat vettek igénybe az amerikaiak, mintegy a későbbi globális követőhálózat kulcselemének kipróbálására. Három keringésbe nem sok fér, azért az űrhajós legendárium erről a repülésről is feljegyzett valami kis egzotikumot. Az űrhajósok számára kifejlesztett ételek első generációja csapnivaló volt, ám étkezés még az ilyen nagyon rövid utakon is volt a műveleti tervben. Young a zacskós és tubusos borzalmak helyett, a tiltás ellenére titokban szendvicseket vitt fel „az útra” és a parancsnokot is megkínálva hamarosan boldog majszolásba kezdtek. Ám az összevissza szállongó morzsák (melyek akár valamilyen meghibásodást is okozhattak, ha rossz helyre kerülnek), hamarosan véget vetettek a csínynek. A NASA mindenesetre nem vette jó néven a szendvicses tréfát.

Legvégső tevékenységként még egy újabb – és egyben utolsó – pályamódosításra került sor a 3. kör végén. Újabb fékezéssel 92 km-re vitték le a pálya földközelpontját. Kisebb meglepetésre azonban a leszállás íve mégsem sikerült tökéletesre és a kijelölt leszállási ponttól 111 km-re sikerült leszállni. E hiba ellenére a Gemini jól vizsgázott. Hamarosan a szovjeteknek – és a világnak is – megcsillantotta képességeit.