Lovagold meg, cowboy! – 40 éve repült a Gemini-11 (2. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini - 2006.09.14 08:09.)

A rekord rövid indítási ablak némi izgalmak árán, de tarthatónak bizonyult szeptember 12-én. Conrad és Gordon felszálltak és máris a munka sűrűjében találták magukat.

A terv azzal számolt, hogy a Gemini úgy áll pályára, hogy a korábban felbocsátott és a Cape felett a start közben áthúzó Agena pályája hamar szinkronba hozható és a randevúra még az első körben sor kerülhet. Conradék a pályára állás után azonnal munkához láttak, hogy a műszerek befogják az Agenát. És mielőtt még a kör véget ért volna, a két űrhajó már összekapcsolva repült. A Gemini-11 repülés igazgatója – utalva a feladat alig hihető teljesíthetőségére – csendben átnyújtott 1 dollárt az irányítás főnökének és csak ennyit mondott: – Sohasem vesztettem még el ilyen szívesen egy dollárt. A NASA immár profi volt dokkolás ügyben, hiszen leszámítva McDivitt és White balul sikerült randevúkísérleteit, a többi repülésen a Gemini és Agena azt tette, amit az űrhajósok akartak, így ez már magabiztos tudásnak számított.

De hamarosan jött a feketeleves, az a művelet, amelyben nyoma sem volt magabiztosságnak, az elégséges szintért is még nagy út volt hátra: az űrséta. Egy alvási periódust követően a hagyományos felállás szerint a másodpilóta léphetett az űrbe. Az első mozdulata rögtön megmosolyogtató eredménnyel végződött. Egy nagy rúgással akart elrugaszkodni a Geminitől és ellebegni az Agenához, ám rosszul számolt és gyakorlatilag kiugrott a nyílt űrbe. Úgy kellett Conradnak a köldökzsinórnál fogva visszavontatnia őt a kiinduló pozícióba. A másodszori kísérlet sikerült, Gordon elért az Agenához. Ott azonban egy csapásra megállt a tudomány. Gordonnak egy kötelet kellett volna rögzítenie a rakétára, azonban a mozgással neki is gondjai támadtak. Nem volt mibe kapaszkodnia, az űr pedig semmi fogódzót nem kínált neki. Kínjában azt találta ki a másodpilóta, hogy lovaglóülésben a lábai közé veszi az Agenát és úgy próbál előrearaszolni a rakétatesten. – Lovagold meg, cowboy! – jött a parancsnok tréfás bíztatása, miután megvitatták Gordon ötletét.

Az eredmény ugyanaz volt, mint az előző repüléseken. Az űrsétát tevő űrhajósnak végtelen erőlködésébe került a mozgás, így szervezete hamarosan a teljesítőképessége határára sodródott. Szívverése az egekbe szökött, teste felforrósodott és mérhetetlenül kiizzadt, izmait görcsbe rántotta az erőlködés. A két órásra tervezett űrsétát a 33. percben be is kellett fejezni és visszahozni a kabinba Gordont. Szerencsére a mesterséges gravitációs kísérletekhez szánt kötelet sikerült felerősíteni az Agenára.

Kis pihenés után újabb ismétlés következett: a Gemini-10 magassági rekordját kellett túlszárnyalni az Agena beindításával. Az új rekord közel kétszerese lett a réginek, Youngék 763 km-ét 1360 km magasság váltotta fel az annalesekben. Két „magassági keringést” tettek meg, majd egy fékezéssel visszatértek az eredeti, alacsonyabb pályára. Itt pihenésképpen egy újabb űrséta volt terítéken, ezúttal azonban csak a Gemini üléséből kellett felállnia Gordonnak és így, derékig kiemelkedve, fényképeket készítenie két körön keresztül. A második körben, amikor éppen az Atlanti-óceán unalmas víztömegét szelték át, Conrad arra ébredt, hogy elaludt, majd amikor ezt el akarta újságolni Gordonnak, a másodpilóta rádiójából is csak furcsa zajok jöttek: mindketten elbóbiskoltak.

Az utolsó kísérletre egy pihenési periódus után került sor. Ebben a korábban felhelyezett kötelet próbálták ki. Szétkapcsolták a két űrhajót és megpróbálták megfeszíteni a kötelet. Majd ezután körbe-körbe pörgették a rendszert a kötél körül és azt várták, hogy a centrifugális erő mesterséges gravitációként lép fel az űrhajó belsejében. A két űrhajós az égvilágon semmit nem érzett, ám egy szabadon lebegő kamera határozottan a kifeszített kötél meghosszabbításában lebegett át a kabin elejéből (az űrhajó orra felől) a vége felé. Érdekes volt, hogy a kísérlet során – bár azt várták, hogy a két űrhajó tömege elég centrifugális erőt termel a kötél kifeszítéséhez – a pányva szinte végig laza maradt, belógott a forgás során, csak néha feszült ki, amikor az Agena meg-megrángatta a Geminit (ezt Conrad a manőverező fúvókákkal rögtön korrigálta).

A látványosnak éppen nem nevezhető siker után már csak némi gyakorlás volt hátra, igaz ez is hozott némi újdonságot. A kötél elvágása után először huszonnyolc kilométerre távolodtak az Agenától, de tették ezt úgy, hogy stabilan tartották a távolságot, lényegében szinkronpályán mozogtak. Aztán következett még egy randevú. A művelet különlegessége abban állt, hogy ezúttal – a Gemini program során első ízben – a másodpilóta kormányzott. Később, az Apollo programban érdekes módon éppen ez lett a munkamegosztás, nem a parancsnok, hanem a parancsnoki modul pilótája irányította a hajót mindenféle manőver során.

Ezzel véget is értek az érdemi kísérletek a Gemini-11-en. 71 óra 17 perc 8 másodperc után Conrad és Gordon simán csobbantak az Atlanti-óceánon, mindössze 5 km-nyire a kirendelt USS Guam helikopterhordozótól. 24 perccel a leszállás után az űrhajósok már a hajó fedélzetén fogadták a gratulációkat. A NASA egyre profibbá vált, egyre szaporodtak a magabiztosan, „egyből végrehajtott” kísérletei. Egyetlen fontos kérdés várt megválaszolásra: mi lesz az űrsétával? Egyetlen repülés maradt a válaszra, egyetlen repülés alatt kellett igazolni, hogy mehet-e ember a Holdra… (Képek: NASA)