Elhunyt Michael Collins, az űrtörténelem szürke eminenciása (1. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini, Az Apollo holdprogram - 2021.04.30 06:15.)

Nagy idők nagy tanúja volt, csak neki kevesebb hírverés jutott, mert nem hagyott lábnyomot a Holdon. Annál több nyomot hagyott azonban az űrrepülés történetében.

Ha beütjük Collins nevét az interneten, lehet, hogy több találat jön fel és előbb egy ír szabadságharcosról ezen a néven, mint arról az emberről, aki nem egy kis sziget csatározásaiban alkotott maradandót, hanem az emberiség történetének máig legnagyobb vállalkozásában vállalt vezető szerepet. Neil Armstrong mondta egyszer, hogy ők hárman annak a bizonyos jéghegynek a csúcsa, akiket a világ lát, miközben a jéghegy teste több százezer ember, akik a háttérben dolgoztak a sikerért. De vajon nem mindig a jéghegy csúcsa a legérdekesebb? És vajon az ott levők nem csúcsteljesítményükkel érdemlik ki a hírnevet?

Collins katonacsaládba született 1930. október 31-én, Rómában (édesapja éppen ott szolgált az idő tájt katonai attaséként). Apja mellett bátyja, nagybátyja és unokabátyja is katona volt, olyannyira, hogy később nagybátyja volt az Amerikai Egyesült Államok Hadseregének vezérkari főnöke. Nem csoda, hogy Michael is a katonai pályát választotta, amikor a West Pointra jelentkezett. Collins nem az elmélet, hanem a tettek embere volt. A West Pointon nem teljesített kiemelkedően, csak 185. volt az Akadémia 527 diákja rangsorában, ezzel szemben az iskola után, az alakulatánál azonnal a legjobbak között tartották számon.

Mert Collins az egyetem levégzése után pilótának állt. Tette ezt több okból. Egyrészt még gyerekként apja elvitte állomáshelyén, Puerto Ricóban egy sétarepülésre, ahol a pilóta rövid időre megengedte neki, hogy vezesse a gépet, amitől az ifjú rögtön beleszerelmesedett a felhőillatba. Másrészt, amikor tényleges katonai szolgálatba került, minden erővel el akarta kerülni, hogy olyan területre keveredjen, amely felett az addigra ezredes bátyja, vagy az igazi nagykutya, tábornok nagybátyjának hatása volt, nehogy azt mondja valaki, hogy „ilyen rokonsággal könnyű neki”. Ez a terület a légierő volt.

A légierőben szépen lassan lépdelt a vezénylések között, közben felfelé a ranglétrán. Kalifornia, Franciaország, Boston, Illinois voltak az állomások, ahol a kor csúcsgépét, az F–86 Sabre vadászgépet is repülhette, olyannyira, hogy hamar eljutott az oktatói szintre. A Légierő létrehozott egy Mobil Kiképző Különítményt, amelynek ő lett parancsnoka, hogy a bázisokat járva az ottani pilótákat tanítsák. Később a pilóták lettek mobilak helyettük, azaz ők egy helyben várták, hogy a különböző alakulatok állománya hozzájuk érkezvén sajátítsa el az új és újabb harceljárásokat, praktikákat. Ez a két utóbbi megbízatása egyben azzal járt, hogy temérdek repülési időt gyűjtött, túl volt már az 1500 repül órán, ami kezébe adta a kulcsot egy újabb fejlődési lépcsőfok, a berepülőpilóta-kiképzés elkezdéséhez.

Nem is akárhova pályázott: a minden repülők Mekkájának számító Edwards támaszpont felé kacsingatott és rámosolygott a szerencse: felvették. Itt előbb megismert egy csomó új típust: T–28 Trojan, B–57 Canberra, T–33 Shooting Star, F–104 Starfighter, B–52 Stratofortress váltották egymást. És megismert valami mást is, a veszély ízét. Az új és még újabb típusok velejárója volt akkoriban a halál. Heti rendszerességgel temettek pilótákat a munkafeladatok között. Az amerikai – és az egyetemes – aviatika legforróbb boszorkánykonyhája működött abban az időben a sivatagi Edwardson, de Collins nagyszerűen helytállt.

És ez a boszorkánykonyha hamarosan valami még újabbat tálalt a főzetei között, az űrrepülést. 1959-ben indult a Mercury-program és 1962-ben ért el arra a szintre, hogy egy amerikai végre Föld körüli pályán végrehajtott repülést végezhetett. John Glenn 1962. február 20-án, a Mercury-Atlas–6 Friendship 7 kabinjának fedélzetén háromszor kerülte meg a Földet. Ez a mindössze 4 és fél órás repülés azonban óriási hatással volt az amerikai repülésre és Collins ambícióira is. Amikor a rádióban hallották, hogy Glenn megjárta az űrt, akkor fogalmazódott meg Collinsban, hogy „én is űrhajós akarok lenni!”.

Miután ebbéli szándékának hangot is adott, beadta a jelentkezését a NASA második űrhajós-válogatására. Az ambíciói – és egy sor más hasonszőrű pilóta ambícióinak – támogatására a légierő is kieszelt valamit. Collins egy furcsa, nem hivatalos kiképzés részese lehetett. Az új, világverő teljesítmény óriási presztízsharcot indított a haderőnemek között, olyannyira, hogy légierő egy külön űrhajóskiképzést indított, hogy az ő soraiból kilépő jelöltjei esélyét növelje a kiválasztásra.

A pilóták által kissé gúnyosan Varázslóiskolának becézett kiképzés a Brooks Légitámaszponton, a texasi San Antonióban zajlott, ahol orvosi és pszichológiai teszteken is részt vehetett, amilyenek majd a NASA kiválasztás során vártak rá. De mindez nem hozta meg a várt eredményt, Collins jelentkezését elutasították (miközben például egy másik későbbi társáét, Neil Armstrongét elfogadták).

Michael csalódottan tért vissza a munkájához. Ám alig telt el egy hónap, a NASA ismét kiírta – immár a harmadik – űrhajós-válogatási programját, mert a Hold eléréséhez még mindig kevés volt az emberállománya. Collins hajthatatlanul üldözte az álmát és erre a fordulóra is beiratkozott. Megtörténtek a felmérések, majd hosszabb csend következett a NASA részéről. A csendet Deke Slayton telefonhívása törte meg, aki feltette az immár hagyományossá váló kérdését a vonalon keresztül: Michael, még mindig érdekelne, hogy űrhajós legyél? A válasz egy boldog igen volt.

(Folytatjuk!)