Aki kimaradt a holdraszállásokból… (1. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini - 2024.04.04 07:15.)

…mégis a legnagyobbakkal együtt említjük a nevét. A nemrégiben elhunyt Thomas Staffordra emlékezünk most induló háromrészes cikksorozatunkban.

Ő az egyik olyan űrhajós volt, aki – igaz, amolyan szürke eminenciásként – történelmet írt egykor. Egy űrhajós, akiről még életében múzeumot és kormányépületet neveztek el. Szóval híres ember volt a javából. És persze manapság a felével is híres lenne azzal, amit véghez vitt. Mégiscsak afféle „szürke eminenciás” volt, mert kor- és pályatársai közül többen is nagyobbat tudtak gurítani karrierjük során.

Thomas Patten Stafford 1930. szeptember 17-én látta meg a napvilágot a kies Oklahoma Weatherford nevű álmos, amolyan tipikus amerikai kisvárosában, az USA szívében, a Közép-nyugat nagy síkságainak határán egy fogorvos (dr. Thomas Sabert Stafford) és egy tanárnő (Mary Allen Patten) egyetlen fiaként. Egy tipikus kisváros nemigen kínált sok izgalmat Amerikában egy ifjúnak, hacsak nem volt mellette egy katonai reptér és nem volt éppen világháború. De Weatherfordban volt ilyen és a naptár is 1944-et mutatott. Az El Reno támaszpont, amelyen a Hadsereg Légi Egységei (a későbbi USAF) gyakorlatoztak, beszippantotta az ifjút. A reptér környékén lődörgött, kis modellrepülőket építgetett, és néha sikerült bejutnia is, ahol a pilóták barátságosan fogadták. 14 évesen repült először egy Piper Cub nevű szögegyszerű egymotoroson.

Utolsó éves középiskolásként ismét amolyan sztenderdek történtek vele. Ügyesen focizott (amerikai foci, természetesen) és az Oklahomai Egyetem csábította, hogy menjen hozzájuk tanulni-focizni. Addigra azonban édesapja meghalt bőrrákban és anyja egyedül nevelte, pénz bizony nem volt egyetemre. A mentőkötelet egy haditengerészeti ösztöndíj jelentette. A US Navy fizette a tanulmányokat, cserébe annyit kért, hogy majd valamikor Stafford álljon be hozzájuk szolgálatra. A haditengerészet annyira megragadta az ifjú Stafford képzeletét, hogy az Oklahomai Egyetem diplomájával a zsebében jelentkezett az Annapolisra, hogy ténylegesen haditengerész tiszt váljon belőle. Annapolison volt egy szobatársa, John Young, akivel ekkor még nem is sejtették, hogy milyen kalandokba keverednek később, vagy ami még érdekesebb, hol keverednek közös kalandokba. Első vezénylése a USS Missouri csatahajóra szólt, arra a hajóra, ahol 1945. szeptember 2-án Douglas McArthur tábornok és Mamoru Sigemicu aláírták a második világháborút végleg lezáró japán fegyverletételről szóló okmányt. De még ez a nagyon történelmi környezet sem volt képes arra, hogy a vízzel jegyezze el az ifjút, aki inkább a levegő szerelmese volt és inkább haditengerészeti pilóta képzésre jelentkezett. De hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog, hogy majd haditengerészeti pilóta lesz és hordozókra fog le- és felszállni, a végzős évében benevezett egy afféle zöldkártya lottóra, ami nem munkavállalási lehetőséget kínált, hanem választási lehetőséget, hogy végül az USAF-nál szárazföldi pilóta legyen. A lottón kihúzták a szolgálati számát és a haditengerészet diplomájával a zsebében vezénylését már a Légierőhöz kapta.

Ott aztán gyors egymásutánban jöttek az állomások: Mississippi, Texas, Florida, Dél-Dakota, Nyugat-Németország. És a repülőgéptípusok: T6 Texan, T-33 Shooting Star, F-86 Sabre. Azért, hogy ne legyen ilyen egyszerű a felsorolás és az előmenetel, Stafford is ezekben az időkben élte meg, pontosabban élte túl élete egyik legnagyobb kalandját. A kiképzésen ugyanis összeütközött a levegőben egy másik diák gépével. Ő és oktatója nagy nehézségek árán le tudott szállni, a másik gép azonban nem, a társa meghalt.

1958-ban a figyelme a kísérleti repülések felé fordult és jelentkezett az Edwards Légitámaszpont tesztpilóta kurzusára. Aztán amikor osztályelsőként, kitüntetéssel végezte el a tanfolyamot, az osztályelsőséghez még egy bónusz is járt: választása szerint maradhatott oktatópilótának az Edwadson. Ez akkoriban egyet jelentett a pilótamennyországba kerüléssel (persze úgy, hogy ehhez nem kellett meghalni sem).

1962-ben, amikor lejárófélben volt a négyéves megbízatása az Edwardson, újabb lehetőségek irányába fordult. A kísérleti pilóták között akkoriban keringett és kavarta fel a közösségüket leginkább, hogy a NASA – a kísérletiek között is a még kísérletibb repülések gazdája – űrhajósokat keresett. Addigra az első körben kiválogatott Eredeti Hetek már kitaposták az utat és az első repüléseik után azt is tudni lehetett, mit jelent az a szó, hogy űrhajós. Stafford errefelé látta a fejlődés irányát és az előrelépést: jelentkezett a NASA második űrhajós kiválasztási fordulójára űrhajósjelöltnek. De egy másik vasat is tartott a tűzben, jelentkezett a Harvard Business Schoolba, Massachusettsbe is, hogy továbbtanuljon. Végül a versenyt a Harvard nyerte, ők értesítették előbb, hogy fölvették.

Az Új Kilencek csoportja. Stafford az álló sorban a jobb szélső

De még csak 3 napja volt a Harvardon, amikor érkezett Deke Slayton legendás telefonhívása: kilencedmagával a NASA felvette űrhajósnak. Az igazi nyertes a NASA volt, a Harvard pedig szegényebb lett egy diákkal: Stafford az űrhajóslétet választotta és repült Houstonba. A másodikként kiválogatott csoportban olyan társak voltak, mint Neil Armstrong, Frank Borman, Jim Lovell, Ed White, vagy éppen a korábbi szobatárs, John Young. A magukat Új Kilenceknek nevező csoportnak azt a feladatot szánta a NASA, hogy kiegészítve az Eredeti Hetek megmaradt űrhajósait, majd a holdprogramban végrehajtsák a holdraszállás(oka)t. Előbb azonban a NASA közbeiktatott egy másik programot, a Geminit, amelynek célja az volt, hogy kitapossa az utat a holdexpedíciók előtt, azaz kikísérletezzék, hogy a Hold eléréséhez szükséges műveletek egyáltalán végrehajthatóak-e. Az Új Kilenceket, köztük Stafforddal tehát várták a Gemini ülések, olyan feladatokkal, mint űrséták, két űrhajó közötti űrrandevú, vagy éppen összekapcsolódás, időtartam- és magassági rekordok felállítása.

Gemini sivatagi túlélési gyakorlat. Stafford az álló sorban balról a második. (Képek: NASA)

Az űrhajósokat vezető Deke Slaytonnak megvolt egy válogatási szisztémája arra, hogy az egyes feladatokat ki végezze el és az űrhajósok csoportja milyen sorrendben repüljön. Ennek a kiválasztási szisztémának a kulcsa – lévén mind Slayton, mind az űrhajósok nagy többsége valamilyen katonai szervezettől érkezett, de még a civileknek is vaskos katonai múltja volt – a tekintélyelv volt, amely a haderőnél már jól bevált. Elsőként mindig a legjobbak legjobbjai következhettek, majd csak utána a többiek. Éppen ezért volt nagyon is beszédes, hogy ki kapja meg a legelső Gemini repülés, a vadonatúj űrhajótípus szűzrepülésének feladatát, mert az joggal mondhatta magáról, hogy ő volt a csoportja legjobbja (még ha ilyen minősítést soha, de soha nem tettek közzé, vagy egyáltalán szó sem eshetett róla). Az első Gemini repülés, a Gemini–3 legénysége Alan Shepard (a legtekintélyesebb, állva maradt Mercury űrhajós) és Tom Stafford lett. Aztán ez a korai jelölés – bár a közösség számára jól kirajzolta a jelöltek, köztük elsősorban Stafford kvalitásait – kútba esett, amikor Shepardnél Méniére-szindrómát, egy bonyolult belsőfül-elváltozást állapítottak meg az orvosok, ami váratlan, súlyos rosszullétekkel járt és ami miatt nemhogy az űrhajókról, de bármiféle repülőeszközről le kellett tiltani Amerika első űrhajósát. Ez magával rántotta Staffordot is, mert Slayton úgy döntött, „sort cserél”, azaz teljes legénységet. Shepard és Stafford helyébe a tartalékok, Grissom és Young léptek, míg Staffordot áthelyezte a főnöke a Gemini–3 tartalék legénységébe, Wally Schirra parancsnoksága alá. Ezzel Stafford számára elúszott a lehetőség, hogy elsőként mehessen az űrbe a csoportjából, ám a szintén Slayton által kitalált és működtetett – „tartaléknak jelölünk, kihagysz két repülést és utána te leszel a következő repülő legénység tagja” – szisztéma alapján a Gemini–6 egyik ülésének várományosa lett.

Beöltözés a Gemini–6-hoz

(Folytatjuk!)