Aki kimaradt a holdraszállásokból… (2. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini, Az Apollo holdprogram - 2024.04.05 07:15.)

…de előbb az egyik legtapasztaltabb Gemini űrhajós lett. A nemrégiben elhunyt Thomas Staffordra emlékezünk, az egyik olyan űrhajósra, aki – igaz, amolyan szürke eminenciásként – történelmet írt egykor.

Stafford kivárta a háromnegyed évet, ami az eredeti és az újonnan jelölt repülése között volt, és a Gemini–6A fedélzetén esett át a tűzkeresztségen és jutott el először a világűrbe. Tette ezt meglehetősen kalandos körülmények között. A Gemini–6 feladata mindvégig a világ első űrrandevújának a megvalósítása volt, azaz egy olyan úté, amikor egy már korábban felküldött űreszközt kellett megtalálni az űrben és megközelíteni, amennyire csak lehet. Ehhez először egy óvatos megoldást vázolt fel a NASA: felküldenek egy Agena rakétafokozatot, amely afféle passzív céltárgy lesz, azaz nem csinál semmit, csak várja, hogy a Gemini űrhajó odaérjen a közelébe. Azért az Agena volt a kiválasztott, mert az egyik létező legmegbízhatóbb eszköznek számított a NASA arzenáljában. De a NASA űrhajói körül folyton ott ólálkodott Murphy és emiatt a Gemini–6 Agenája bedöglött. Stafford és Schirra már az űrhajójukban ültek az indítóálláson, de nem volt hova indulni, az Agena elveszett. Ekkor jött a nagy ötlet: ha nincs Agena, akkor legyen a céltárgy egy másik Gemini, egy embert szállító űrhajó, csak várni kell rá pár hetet. A következő Gemini űrhajó, a Gemini–7 startját 1965 decemberére tűzték ki és annak feladata egy holdutazásnyi, 2 hetes időtartamú repülés megvalósítása volt. A Gemini–7 december 4-én minden gond nélkül pályára állt és megkezdte 14 napos repülését. A nyolcadik napra tervezték, hogy felszáll a Gemini–6A is (a névben az „A” betű jelölte, hogy az űrhajó nem az eredetileg tervezett Agenával, hanem a másik, embert szállító eszközzel, a Gemini–7-tel találkozik). Azon a napon azonban a Geminit szállító Atlas rakéta mondott csütörtököt, az indítás pillanatában a hajtómű leállt. A műveleti szabályok szerint Schirrának ekkor meg kellett volna húznia egy kart, ami katapultálta volna az űrhajósokat, de a parancsnok nem tette meg. Mint kiderült, ez a „mulasztás” volt, ami mindent megmentett: maguknak az űrhajósoknak életét, de a lehetőséget is, hogy újra próbálkozzanak. Stafford később maga nyilatkozta, hogy az Apollo–1 alig több mint egy év múlva bekövetkező katasztrófája mutatta meg, milyen szűk mezsgyén jártak. A Gemini űrhajók katapultüléseket kaptak egy esetleges startbaleset során való mentéshez, amit egyébként is csak egy nagyon bizonytalan lehetőségnek értékelt mindenki. Ámde a Gemini kabinjában is 100% oxigént használtak, a startasztalon 15-16 bar túlnyomással. Ha ebbe a környezetbe „belekatapultáltak” volna, az ülések belobbantották volna a tiszta oxigént. Stafford fogalmazott úgy jóval később, hogy egy ilyen katapultálással a világ legnagyobb római gyertyáját kapta volna a NASA, no és két sült űrhajőst. És ettől csak annyira volt a NASA, hogy Schirra nem érezte a fenekével, hogy meg kéne húzni a katapultálás karját. Hát ez az igazi keskeny mezsgye. Nem mellesleg Stafford másodszor menekült meg a halál elől.

Vissza Schirra „szabályszegésére”, ez tette lehetővé, hogy megmaradjon a remény arra, hogy a hibát rövid idő alatt megtalálják és elhárítsák. Egy béna elektromos bekötés miatt egy csatlakozó rántódott ki a helyéről, ez állította le a startfolyamatot. Nem volt nehéz kijavítani. És mindössze 3 nappal később, amikor a Gemini–7-nek még mindig volt hátra 3 napja, Stafford és Schirra még egyszer megpróbálkozhatott a starttal. Ezúttal teljes sikerrel.

A Gemini–6A és a Gemini–7 űrrandevúja

Az űrben ekkor két embert szállító űrhajó repült. Volt már ilyen a történelemben, akár többször is. Olyan is volt, hogy megközelítsék egymást … pár kilométerre. Hamarosan azonban a legnagyobb világszenzáció tanúi lehettek a repülést figyelemmel kísérők. A két űrhajó nem néhány kilométerre, hanem néhány centiméterre közelítette meg egymást. Fényes bizonyítékát adva annak, hogy lehetséges végrehajtani egy hasonló műveletet. A manőverben éppen Staffordék űrhajója játszotta az aktív szerepet, ők manővereztek, míg Lovellék csak passzívan mosolyogtak, ahogy a másik űrhajó körülöttük járta a táncát. Az űrhajózás-történet egyik legtisztábban végrehajtott, legfényesebb diadala volt Staffordéké.

Stafford és Schirra a leszállás után a USS Wasp fedélzetén

Nem így Stafford következő repülése. A siker után Slayton egy újabb tartalék jelölést adott neki a Gemini–9-re (és ezzel azt a lehetőséget, hogy övé lesz a program utolsó repülése, a Gemini–12-n). Addigra megvolt szinte minden, a holdraszálláshoz szükséges művelet első kipróbálása, de több tapasztalatra volt szükség. Ez a repülés azt a feladatot kapta, hogy Ed White önfeledt, ámde szinte teljesen haszontalan űrbeli lebegése helyett egy valódi munkával teli űrsétát tegyenek, összekötve egy űrrandevúval. Az elsődleges legénységet, Charlie Bassetet és Elliott See-t azonban a felkészülés során egy döbbenetes tragédia érte: amikor a kiképzéseik során a gyakorlásra használt repülőgépükkel átrepültek az egyik programhelyszínről a másikra, a fogadó reptéren uralkodó borzalmas időjárás miatt nem leszálltak, hanem rázuhantak az űrhajójukat gyártó hangárra. Azonnal meghaltak. Erre találta ki a program a tartalékok intézményét. A katasztrófát szenvedett kijelölt legénység helyére a tartalékok léptek, Tom Stafford és Gene Cernan.

A páros 1966. június 3-án indult az űrbe. Előtte persze náluk is lejátszódott pár kalandos epizód. Az űrrandevút és dokkolást ezúttal is egy Agena célrakétával tervezték végrehajtani, ám a Gemini–9 Agenaja is meghibásodott, akárcsak Stafford előző repülésén, a Gemini–6-on (az űrhajóst akár ki is nevezhették volna az Agenák baljós árnyának). Nem lévén másik felhasználható célrakéta, a NASA felküldött egy hajtómű nélküli passzív céltárgyat, az ADTA-t. Aztán amikor az űrhajósok megközelítették, akkor derült ki, hogy az ADTA is bemondta az unalmast. Ugyan lényegében nem volt rajta, ami elromoljon, Murphy mégis megtalálja a módját, hogy tönkretegye: a feljuttatásához használt orrkúppal történt valami és nem vált le, csak félig szétnyílt. Az űrhajósszleng Mérges Aligátornak keresztelte el a céltárgyat, a rajta maradt és félig kinyílt, ragadozószájra hasonlító orrkúppal. Ezzel lőttek a repülés egyik céljának.

A Gemini–9 Mérges Aligátora

A másik célkitűzés az „értelmes” űrséta volt. Erre a feladatra Gene Cernan vállalkozott, míg a parancsnok Stafford a kabinban maradt. Cernannek hátra kellett mennie az űrhajó hátuljához, hogy ott összeszereljen egy rakétaszéket. De ebben a kísérletben a NASA tapasztalatlansága miatt vallott kudarcot. Az űrhajóra nem szereltek semmilyen kapaszkodót, vagy lábtartót és nem számoltak azzal, hogy a súlytalanságban biztos pontok, kapaszkodók kellenek ahhoz, hogy az űrhajós bizonytalanság nélkül mozoghasson, vagy éppen megtámassza magát valamiféle erőkifejtéshez. Cernannek nem voltak ilyenjei. Így hát képtelen volt elvégeznie a feladatát. Olyannyira, hogy még arra sem gondoltak, hogy a hasztalan próbálkozások során az űrhajós az erőfeszítésektől kiizzad. Cernan ki is izzadt annyira, hogy a sisakja belső üvege bepárásodott, úgyhogy nem látott ki – és persze a NASA arra sem gondolt, hogy valamilyen párásodásgátló bevonattal lássa el a sisakot. Végül Cernan a rengeteg hiábavaló erőlködéstől kimerült és a szervezete már-már kritikus állapotba került. Nemhogy értelmezhető munkát nem tudott végezni, de végül Staffordnak úgy kellett bevonszolnia őt a kabinba a magatehetetlenség határán. A próbálkozást a teljes kudarc jelzővel lehetett csak igazán jellemezni. Persze ez nem Stafford és Cernan hibája volt, inkább a tapasztalatlanság szülte. De ennél „dolgavégezetlenebbül” soha űrhajó nem szállt még le.

Stafford a Gemini–9 fedélzetén (Képek: NASA)

(Folytatjuk!)