A totális kudarc (1. rész)
(Rovat: Orosz űrtervek, Holdraszállás 40 - 2011.02.05 09:00.)

A huszadik században az Amerikai Egyesült Államok mellett egy másik nemzet, az egykori Szovjetunió is kísérletet tett arra, hogy embert küldjön a Holdra. Ameddig azonban az amerikaiak sikeresen zárták a maguk holdprogramját, a szovjet változat totális kudarcba torkollt.

Az 1960-as években az űrhajózást a Holdért folyó amerikai-szovjet verseny uralta. Megmosolyogtató tény, hogy az emberiség mindmáig legnagyszerűbb műszaki teljesítményét a két akkori szuperhatalom értelmetlen erőfitogtatása idézte elő. Mint ismeretes, az amerikaiak a kezdeti kudarcok miatt apait-anyait beleadtak a verseny megnyerésébe, és erőfeszítéseik végül diadalt arattak. Ellenben a szovjetek a kezdeti bámulatos sikerek által megrészegülve, elfogyott lendülettel és a ritmusból kiesve érkeztek el a finálé nyitányához, a Holdat meghódító űrhajó és a hozzá szükséges hordozórakéta megkomponálásához.

Több mint valószínű, hogy a szovjet űrhajózás kezdeti holdvonatos elképzeléseinek a Hold körüli pálya-randevús elképzelésre való felváltásában a szovjet titkosszolgálatoknak meghatározó szerepe volt. Miközben Észak-Amerikában a rajzasztalon megszületett a Saturn-V óriásrakéta és az Apollo űrhajórendszer, a szovjet mérnökök is megalkották a maguk végleges holdűrhajó-koncepcióját. A végül győztes elképzelést a Szergej Pavlovics Koroljov vezette OKB-1 tervezőiroda tette le az asztalra. Ugyan a rendszer főbb vonalaiban megszólalásig hasonlít az USA-ban megvalósításra kitűzött tervekben foglaltakhoz, komolyabb vizsgálódás esetén láthatjuk, hogy a részletek terén alaposan elmarad az amerikai vetélytárstól.

Az N-1 (Naszityel-1, Hordozó-1) kódnévvel ellátott hordozórakéta fejlesztése végig a legnagyobb titokban folyt. A jószág a valaha épített legnagyobb szovjet/orosz hordozórakéta a maga 105 méteres magasságával, amely elmarad a Saturn-V – Apollo rendszer 121 méteres teljes magasságától. Alsó szélesség tekintetében viszont verte a szovjet madár az amerikai konkurenciáját: 17 méter 10 méterrel szemben. Teljesítmény terén is jelentős a szovjet rakéta lemaradása, mivel a Saturn-V megközelítőleg 119 tonnát volt képes alacsony Föld körüli pályára állítani, ameddig az N-1 csak 75 tonnát. Műszakilag is fejlettebb az amerikai nagyvas: a második és a harmadik fokozat a hatékonyabb folyékony hidrogén – folyékony oxigén meghajtást használta, csak az első rakétalépcső üzemelt a kerozin – folyékony oxigén meghajtási módot felhasználva (a kívánatos tengerszinten is nagy tolóerő miatt). A szovjet hordozóeszköz viszont kizárólagosan kerozin – oxigén meghajtást használt az összes rakétafokozatnál.

A rendszer működése a következőképpen zajlott volna. A bajkonuri űrközpontban két hatalmas indítóállás is épült az N-1 számára, ezek egyikéről indult volna a szovjet holdexpedíció. Az N-1 hordozórakéta három fokozata alacsony Föld körüli pályára állította volna az L-3 kódnévvel ellátott szovjet holdűrhajót, amely egy gyorsítófokozatból, egy fékezőfokozatból, a miniatűr holdkompból és a Szojuz űrhajó holdutazásra továbbfejlesztett változatából állt volna. Az L-3 a gyorsítófokozat elhasználásával tört volna ki az alacsony Föld körüli pálya „börtönéből”, és indult volna el a Hold irányába. A Holdhoz megérkezvén a fékezőfokozat lassította volna le parkolópályára a megmaradt űrhajórendszert. Ezt követően a kétfős legénység egyik tagja űrséta keretében (!) átszállt volna a telefonfülkényi holdkompba. Következő lépésként a Szojuz űrhajó levált volna a holdkompról, és önálló keringésbe kezdett volna magányos utasával égi kísérőnk felszíne felett. A holdkompba átszállt vakmerő szovjet kozmonauta a fékezőfokozat maradék üzemanyagát felhasználva néhány kilométer magas keringési pályára fékezte volna le magát. Ezt követően megszabadult volna a kiürült rakétafokozattól, és a komp saját rakétahajtóműve segítségével fejezte volna be a fékezést, és landolt volna a Hold poros felszínén. A Szovjetunió vörös lobogójának kitűzését fényképes bizonyíték készítése és kőzetminta-gyűjtés követte volna az űrséta forgatókönyvében.

A „sztahanovista űrhajós” ezek után visszamászott volna a holdkompba, majd annak hajtóművét ismét begyújtva visszatért volna a Hold körüli keringésbe. (Érdekesség, hogy az amerikai holdmodullal ellentétben a szovjet komp egyetlen fokozatú; csak a lábait illetve az azokat összefogó keretet hagyta volna maga után a Hold felszínén.) A magányosan köröző Szojuzzal való dokkolás után a Holdat megjárt űrhajós még egy űrséta keretében (!) visszatért volna kollégájához. A kiszolgált holdkomptól megszabadulva, a Szojuz hajtóműrendszerére támaszkodva gyorsultak volna ki a Hold körüli keringésből, visszaindulva a Föld felé. Az út végén, az orbitális és a műszaki egység leválasztását követően a Szojuz parancsnoki kabinja a megszokott módon ért volna földet a kazah sztyeppén.

(Folytatjuk!)