A SpaceX második kaliforniai indítóállása
(Rovat: SpaceX, Amerika hordozórakétái , A Space Shuttle program - 2023.05.15 07:15.)

Elon Musk cége hamarosan használatba veheti a Vandenberg támaszpont nevezetes 6-os starthelyét is. Az 1960-as évekig visszanyúló történet dióhéjban.

A SpaceX jelenleg a 4E (keleti 4-es) jelű indítóállást (Space Launch Complex, SLC) használja Falcon-9 rakétáinak felbocsátására az Amerikai Űrhaderőhöz (korábban az Amerikai Légierőhöz) tartozó kaliforniai Vandenberg bázis területén. Április végén kiderült, hogy az SLC-6 bérlője is a SpaceX lesz, és a megfelelő átalakításokat követően a Falcon-9 mellett Falcon Heavy rakéták is startolhatnak majd a helyszínről.

A legutóbbi időkig a 6-os számú indítóhelyet a United Launch Alliance (ULA) használta a Delta rakétáinak nyugati parti startjaihoz. Tavaly szeptemberben azonban felemelkedett innen az utolsó Delta-4 Heavy nehézrakéta is. Korábban felmerült, hogy az amerikai űrrepülőgépek számára is létesítenek itt egy alternatív starthelyet, a floridai Kennedy Űrközpont mellett, de az efféle tervek az 1980-as évek közepén elhaltak. Valójában az SLC-6-nak az ULA időszakát megelőző történetét a „törlések történetének” is lehetne nevezni.

A komplexum építési munkálatai 1966 márciusában kezdődtek. Akkor a tervezett amerikai katonai űrállomás, a MOL (Manned Orbiting Laboratory) létrehozásához szükéséges indítások végrehajtására, a módosított Titan-3 hordozórakéták kiszolgálásra szánták a létesítményt. A projektet azonban három évvel később felfüggesztették, sosem valósult meg.

Az SLC-6 a MOL program idején. (Kép: NSF/L2)

Még jóval azelőtt, hogy az első Space Shuttle 1981-ben elindult volna, a Vandenberg támaszpontot már 1972-ben kiválasztották Amerika új nagyszabású űrrepülési programja kettes számú starthelyének. Az elképzelés az volt, hogy az Egyenlítő síkjához közeli pályákra Floridából, a Kennedy Űrközpont 39A és 39B starthelyéről, míg katonai célú küldetésekre, pólusközeli pályákra Kaliforniából, az SLC-6-ról bocsássák fel az űrrepülőgépeket. Többféle szempontot is mérlegeltek, például azt is, hogy emelkedés közben a Shuttle ne haladjon el sűrűn lakott területek felett.

Az SLC-6 átalakítása a Space Shuttle indítások számára 1979 és 1986 között zajlott. A feladat nem volt kicsi, 4 milliárd dollárt emésztett fel... (Kép: NSF/L2)

...és így nézett ki a starthely, amikor elkészült. (Kép: NSF/L2)

Az Enterprise űrrepülőgépet szállították ide Floridából a tesztek céljára. (Kép: NSF/L2)

A tervekben az szerepelt, hogy az űrrepülőgépek közül a Discovery állomásozik majd Kaliforniában, és a Légierő (United States Air Force, USAF) irányításával innen teljesíti a katonai célú poláris repüléseket. Az első ilyet 1986. október 15-ére ütemezték be, STS-62A jelzéssel.

A Discovery űrrepülőgép első kaliforniai indítású és első poláris pályára szánt küldetésére kijelölt személyzet. A hátsó sorban, balról jobbra: Edward Aldridge, Robert Crippen (parancsnok) és Brett Watterson. Az első sorban Guy Gardner, Richard Mullane, Jerry Ross és Dale Gardner. (Kép: NASA)

Az 1986-os év ugyanakkor törést okozott az űrrepülőgépes programban: az év elején indítása közben tragikus körülmények között megsemmisült a Challenger (STS-51L). A balesetet követően természetesen egy időre leállították a repüléseket. Hogy az SLC-6 soha nem látott Shuttle indítást, annak a másik oka az volt, hogy a hadsereg kihátrált a programból és nem kívánt már katonai célú űreszközöket poláris Föld körüli pályára vinni az űrrepülőgépekkel. Így az elsődleges indok, amiért a kaliforniai indítóhely szóba került, megszűnt. Utólag az is kiderült, hogy az SLC-6 használata több technikai problémát is felvetett volna, de a gyakorlatban ezekkel végül nem kellett szembenézni. Újabb 4 milliárdot költöttek a soha nem használt Shuttle indítókomplexum leszerelésére, a munka 1989-re fejeződött be.

Rövidesen újra feléledt a remény, hogy a 6-os számú starthelyről végre űrindításokat hajtsanak végre. A Lockheed Space Operations Company kapott megbízást, hogy előkészítse a helyszínt Titan-4/Centaur rakéták startjaihoz. Talán már mondani sem kell, hogy ezek a tervek is dugába dőltek: kiderült, hogy nem volt elég igény ilyen indításokra a nyugati partról.

Az 1990-es évek közepéig kellett várni az első tényleges indítási kísérletig. 1995 augusztusában az SLC-6-ra felszerelt kisebb platformról az LMLV-1 (Lockheed Martin Launch Vehicle-1, későbbi nevén Athena-1) rakétát próbálták ki, amely azonban az emelkedés közben kudarcot vallott. A következő alkalommal, 1997 augusztusában aztán sikerrel járt ez a rakétatípus. A NASA Lewis nevű kísérleti műholdja állt először pályára az SLC-6-ról indulva. (Más kérdés, hogy maga a műhold mindössze három napig maradt működőképes.) Két évvel később, 1999 szeptemberében egy Athena-2 rakéta ugyancsak sikerrel állította pályára innen az Ikonos-2 nagyfelbontású kereskedelmi távérzékelő műholdat.

Az ezredforduló előtt fogalmazódtak meg a tervek, amelyek értelmében nagy hordozórakéták indításainak helyszíne lehetett az SLC-6. A Boeing a Védelmi Minisztérium EELV (Evolved Expendable Launch Vehicle) programja keretében fejlesztett Delta rakétái számára nézte ki és alakította át az indítóállást. A Boeing és az Atlas-5 rakétákat gyártó Lockheed Martin összefogásával létrejött az ULA, az SLC-6-ról pedig jónéhány Delta-4 és Delta-4 Heavy rakéta emelkedett a magasba. A sor 2006 júniusában egy Delta-4-gyel és egy katonai kémműhold indításával (NROL-22) kezdődött, és 2022 szeptemberében fejeződött be, amikor Kaliforniából az utolsó Delta-4 Heavy indult (NROL-91). Az ULA hamarosan bemutatkozó új Vulcan-Centaur hordozórakétáinak nyugati parti startjaihoz a Vandenberg bázis területén a korábbi Atlas indítóhelyet (SLC-3) használják majd.

Arról is lehetett korábban hallani, hogy a gazdátlanul maradó SLC-6 iránt a Blue Origin érdeklődik. Így némi meglepetésként érte a bennfenteseket a bejelentés, hogy a SpaceX veszi bérbe a komplexumot.