Divatossá válik a kisbolygóbányászat
(Rovat: Szárnyaló képzelet, Üzlet és munkahely - 2013.01.24 07:15.)

Egyelőre persze csak a sajtótájékoztatókon... Alig egy éven belül újabb amerikai vállalkozás alakulását jelentették be, akik kisbolygók anyagát szeretnék majd hasznosítani.

Legutóbb valamikor az 1970-évek elején, az Apollo-korszak eufóriájában beszélhettek ennyit a világűr rohamosan bekövetkező teljes meghódításáról. Akkor még úgy tűnhetett, hogy a fejlődés megállíthatatlan – aztán hamarosan az egész elképzelés összeomlott, a NASA költségvetésével együtt. Ilyen megjegyzéssel kezdi cikkét Stuart Clark, a Guardian jegyzetírója, amikor a legújabb kisbolygóbánya-vállalat alapításáról beszámol.

Az új társaság neve Deep Space Industries (DSI), és 2020 körül már kereskedelmi alapon, földközeli kisbolygókon szeretnének nyersanyagot kitermelni. Tavaly áprilisban, amikor a sokban hasonló terveket dédelgető Planetary Resources színre lépett, még nem szerettünk volna nagy teret szentelni ennek a műszaki, űrjogi, és talán pénzügyi szempontokból is kétségesnek tűnő ötletnek. Mostanra be kell látnunk, hogy a téma divatos lett, foglalkozni kell vele...

A DSI terve nagy vonalakban a következő: 2015-ben három minatűr űreszközt indítanának földsúroló kisbolygók felé. A startköltségek alacsonyan tartása céljából potyautasként olyan hordozórakétát használnának, amely elsődleges teherként például távközlési holdat állítana pályára. A napelemekkel, saját hajtóművekkel, kompakt érzékelőkkel és kamerákkal ellátott űreszközök feladata a felderítés lenne: a kijelölt célpontok összetétele, körülményei alkalmasak-e a majdani bányászatra. A Firefly fantázianevű űreszközök mintegy 25 kg-os tömegűek lennének, és az olcsó egyetemi műholdak (Cubesat) technológiáján alapulnának.

Firefly (magyarul: szentjánosbogár) szondák. (Fantáziakép: DSI)

Ha minden jól megy, 2016-17 körül már a nagyobb (kb. 32 kg-os) Dragonfly (szitakötő) kategória képviselői következnének. Ezek már 2-4 évig tartó küldetésük végén vissza is térnének a Föld közelébe, egyenként több tíz kg-nyi anyagmintát szállítva haza a kisbolygókról. (Hogy az anyag a felszínre hogy jutna el, az nem egészen világos.) Hosszabb távon az anyag helyszíni feldolgozása és egyfajta súlytalanságban is működő, fémalkatrészeket előállító 3D nyomtató beüzemelése is szerepel az álmokban. Kaliforniai tájékoztatójukon a DSI képviselői nem mentek bele a részletekbe, hogy mennyibe is kerülne elkészíteni és felbocsátani ezeket az űrszondákat. Azt viszont hangsúlyozták, hogy szerintük semmiféle radikálisan új technológiára nincs szükség az elképzelések valóra váltásához.

A rivális Planetary Resouces épp a héten mutatta be a tervezett Arkyd-100 miniatűr űrteleszkópjának modelljét. A 11 kg-os űreszköz távcsövével majd a szóba jöhető kisbolygócélpontokat keresik, egyelőre Föld körüli pályáról. A tervek az Arkyd-100 olcsó sorozatgyártását vetítik előre. (Kép: Planetary Resources)

Ha fel is tételezzük, hogy műszakilag megvalósíthatók lesznek a kisbolygóbányászok álmai, nemzetközi jogi kétségek akkor is felmerülnek az ötlettel kapcsolatban. Az 1967-ben kötött Világűregyezmény (Outer Space Treaty) szerint a világűr nem vonható egyetlen állam szuverenitása alá, és az államok felelősek a nemzeti űrtevékenységért, függetlenül attól, hogy kormányzati szervek vagy akár magánvállalkozások végzik azt. Ráadásul az egyezmény kimondja, hogy el kell kerülni az égitestek károsítását, amibe egy kisbolygó ledarálása nem feltétlenül férne bele. A legtöbb szakértő szerint így jogilag aggályosak a cégek tervei. De nem meglepő módon a nemzetközi szerződésben van olyan pont is, amire hivatkozva a DSI képviselője meg van győződve róla, hogy joguk van a bányászásra. Eszerint a világűr kutatása és használata az összes ország, az emberiség hasznát kell szolgálja.

A bevezetőben idézett szerző – mint ahogy e sorok írója is – enyhén szólva szkeptikus a kisbolygóbányászat gyakorlati megvalósíthatóságát illetően, pláne 2020-ig. Clark azt a példát hozza fel összehasonlításul, hogy a NASA 2016-ban tervezi indítani az OSIRIS-REx szondáját egy kisbolygóhoz. Ez 60 gramm (!) és 2 kg közötti tömegű anyagmintát hozna a Földre, majd 2023-ban hazatérve. Költségei pedig az egymilliárd dollárt közelítik. Ezzel szemben a DSI a három Firefly megvalósítását kb. 20 millióból tervezi. Az ezeket követő Dragonfly szondák pedig egyenként 20-60 kg rakománnyal térnének vissza. De persze az összehasonlítások nem feltétlenül állják meg a helyüket. Már nem kell sokáig várnunk: pár éven belül kiderül, hogy a Deep Space Industries és/vagy a Planetary Resources vállalatok forradalmasítják-e az űrtevékenység egy szeletét. Ha ez így lesz, akkor az egyik legelső kérdés, amit fel fognak tenni: a NASA vajon miért ilyen drágán csinálja?