Fekete és csúf
(Rovat: Szárnyaló képzelet, Űrturisták és magánűrhajók - 2021.11.23 07:15.)

A világűr. Az űrhajósok többségével ellentétben így vélte a közelmúlt egyik űrturistája. Talán nincs is egyedül a véleményével?

Az űr élményével kapcsolatos gondolatait osztja meg a Space Review portál olvasóival – űrben járt emberek tapasztalatai alapján – Deana L. Weibel, aki az antropológia professzora a Grand Valley Állami Egyetemen (Allendale, Michigan, USA), ezen belül kulturális antropológusnak tartja magát, aki elsősorban az űrhajózás és a világűr felderítésének spirituális és vallási hatásait vizsgálja. Cikkének főbb megállapításait erősen kivonatosan ismertetjük.

Elborzasztó hely-e a világűr? – teszi fel a kérdést a Szerző. Attól függ, kit kérdezünk. A Földről nézve az égbolt látványát az emberek általában szépnek tartják. A legtöbb űrhajós szintén a világűr szépségéről beszél, különös tekintettel a Föld pompás látványára. Kisebbségben vannak azok, akik a világűrről mint a „halálról” beszélnek, ahogyan azt William Shatner tette, miután visszaérkezett október 13-i űrugrásáról. Sokan a kívülálló szemével érzékelt, átfogó, áttekintő látvány hatásáról beszélnek (Overview Effect), ami egyfajta tudati, felfogásbeli változást jelent, amikor tudatosul az űrben lebegő, törékeny Föld látványa, és az, hogy bolygónkat csak a hajszálvékony légkör tartja meg élhetőnek. A légkör megdöbbentő vékonyságán kívül sokan emelik ki, hogy a világűrből nem látszanak a határok.

A Szerző szerint az űrhajósok többsége átélte az átfogó látvány érzését, voltak azokban olyanok is, akiket egyáltalán nem érintett meg ilyen formában az élmény. Egy közelebbről meg nem nevezett űrhajós például elmondta, hogy „szép látvány volt, különleges nézőpontból, de semmiféle filozófiai vagy spirituális misztikusságot sem éreztem”. Ezzel szemben sokaknak életre szóló, és az egész életüket megváltoztató élményt jelentett a világűr, a Föld törékenységének felismerése nyomán pedig sokan lelkes környezetvédővé váltak, többek közt például José Hernández, Scott Kelly, Mary Cleave és sokan mások. Hozzájuk hasonlóan Shatner is átélte az átfogó látvány élményét, amikor „nagyon rövid szuborbitális repülésén a Kármán-vonalat átlépve” eljutott a világűrbe. Közvetlenül leszállása után Jeff Bezosszal beszélgetve azt hangsúlyozta, hogy a minket életben tartó légkör vékonyabb az emberi bőrnél, különösen jelentéktelen az univerzum méretéhez képest. Kiemelte a légkör barátságos, kék színét, és hasonlatában a Földet kényelmes, puha ágyként írta le, amelyet a légkör óvó takaróként vesz körül. Bár csak néhány percre hagyta el a Földet, mégis más szemmel nézi bolygónkat, mint repülése előtt.

Két, 53 év különbséggel készített kép ugyanarról az emberről: William Shatnerről. A bal oldali képen a Star Trek sorozatban Kirk kapitányt alakító színész (középen) az U.S.S. Enterprise csillaghajó parancsnoki hídján ül. Jobbra: fél évszázaddal később Shatner 2021. október 13-án a Blue Origin New Shepard űrhajójának kabinjából nézi a Földet. (Kép: CBS és Blue Origin. Fotómontázs: Kipp Teague és Karl Tate)

William Shatner a Föld otthonos kékségével állítja szembe a világűrt, amelyet egyszerűen csak „feketének” nevez, a legkevésbé sem azonosulva azzal az űrutazókkal készített interjúkban és visszaemlékezéseikben előforduló megállapítással, miszerint lenyűgözte őket a csillagos ég látványa és az őket körülvevő univerzum hatalmassága. Shatnert ezzel szemben a legkevésbé sem érintette meg az univerzum szépsége (bár a repülés után közzétett videón az látszik, amint gondolataiba mélyedve, mozdulatlanul lebeg a kabin ablaka előtt). Leszállás után az égbolt látványáról kifejezetten negatívan nyilatkozott. Mint mondta, a légkört elhagyva „belépsz a feketeségbe, a fekete csúfságba. Odalent a kékség, odafent a feketeség. Talán a halál. Talán éppen ilyen a halál?” Várakozása nyilván jórészt Kirk kapitányként a Star Terkben szerzett élményein alapult, ám ezzel ellentétben állt az, amit valójában tapasztalt: „a galaxisok és más égitestek titokzatos világa helyett nem látsz mást, csak a feketeséget.” Mint Bezosszal folytatott beszélgetésében kifejezte, „a Föld az élet, de egy pillanattal később ott vagy a feketeségben, ami a halál”.

A Szerző ezután elmondja, hogy sok űrhajóssal készített interjút, de a Shatneréhez hasonló, negatív véleményt csak egyetlen egytől hallott, egy közelebbről meg nem nevezett Apollo-űrhajóstól, aki félelmetesnek írta le a Hold látványát a Hold körüli pályáról, magát a holdi környezetet pedig ellenségesnek, barátságtalannak, könyörtelennek és nehéznek nevezte.

Kulturális antropológusként a Szerző arra is kíváncsi, miért vannak ennyire túlsúlyban a pozitív élmények, és erre érdekes magyarázatot vet fel. Kifejti, hogy a NASA űrhajósai alapos kiképzést kapnak, sőt sokan közülük katonai kiképzéssel a hátuk mögött kerülnek az űrhajósok közé, ahol elvárják tőlük a fegyelmet és a hajlandóságot a parancsok teljesítésére. Ennek megfelelően az aktív űrhajósok általában kontrollálják saját viselkedésüket, különösen a nyilvánosság előtti szerepléseik során, mert nem akarják esetleges negatív véleményük kifejezésével veszélyeztetni a későbbi repülések lehetőségét. Amikor az első repülésükről visszatérő NASA űrhajósokat közvetlenül a leszállásuk után élményeikről kérdezik, ők is körültekintően megfogalmazott mondatokkal válaszolnak ahelyett, hogy rögtönzött és odavetett mondatfoszlányokkal kürtölnék tele a közösségi médiát. A 2021-es magán űrugrásokkal és űrrepüléssel azonban alapvetően megváltozott a helyzet. Nem érvényesül a NASA szigorú fegyelmen alapuló megközelítése. A magán űrhajósokat, így William Shatnert sem köti katonai fegyelem, ezért informálisan és érzelemgazdagon nyilatkozhatnak tapasztalataikról, még akkor is, ha ellentmondanak Kirk kapitánynak, aki számára kalandjai helyszíne nyilván nem a „fekete csúfság” volt. Shatner nyilatkozatának őszintesége és érzelmessége szokatlan és meglepő, de egyúttal szimpatikus volt.

Tény, hogy a világűr nem a homo sapiens normális élettere. Amikor az ember elhagyja a Földet, még ha csak egy űrugrás erejéig is, akkor kiszakad megszokott környezetéből, és átlép egy olyan világba, amely csak néhány évtizede vált elérhetővé, és ahol az élet csak nagy nehézségek árán tartható fenn. Bár tudjuk, hogy mindaz, ami „odakint” van, a természeti világ elválaszthatatlan része, mégis a hozzánk hasonló, Földhöz kötött teremtmények számára mindaz, ami a légkörön túl van, nemcsak tabu, hanem mélyen és megrázóan természetellenes. William Shatner azonban megtörte a tabut, félrehúzta a kék takarót, ahol látta a halált, de túlélte, majd spontán módon és őszintén számolt be tapasztalatairól.