Nincs űrverseny
(Rovat: Űrpolitika, Űrturisták és magánűrhajók , Kína a világűrben - 2019.02.11 07:15.)

Legalábbis a Space Review szerzője szerint. Vagy csak a provokatív címmel akarja ráébreszteni az Egyesült Államok illetékeseit az amerikai haladás csigalassú tempójára.

A Csang’e–4 kínai szonda leszállása a Hold túlsó oldalán és az ehhez szükséges technológiai eszközök a kínai űrkutatás jelentős sikere. Kína közölte a NASA-val a leszállás pontos helyét, így a Lunar Reconnaissance Orbiter képeket tud készíteni a környékről. Ez az adatcsere technikailag rutinművelet, mégis szimbolikus jelentőségű, és a Space Review cikkírója szerint azt jelzi, amit sokan különböző okokból vonakodnak elfogadni: nincs űrverseny. Legalábbis abban az értelemben nem, ahogyan az 1950-es évek végétől 1969 júliusáig folyt. Az első holdraszállás viszont a verseny végét jelentette, az inaktivitás odáig süllyedt, hogy az 1970-es évek közepétől az első űrrepülőgép startjáig az Egyesült Államok még csak embert sem tudott a világűrbe juttatni.

A Csang’e–4 szonda a Hold túlsó oldalán, a Jütu–2 holdjáró felvételén. (Kép: CNSA / CLEP)

Az űrkutatás hívei számára csalódást jelentett, hogy az űrrepülőgépek nem tudták újraéleszteni az Apollo-korszak lelkesedését és izgalmát. 1989-ben (az idősebb) Bush elnök tett egy próbálkozást (Space Exploration Initiative), amely azonban elsüllyedt a belviszályok tengerében. Csak többszöri nekifutás és több kudarc után lett végül a Freedomnak tervezett űrállomásból az 1990-es évek végére ISS. Századunk első évtizedét a NASA az ISS építésével töltötte, és azzal, hogy kigyógyuljanak a második űrrepülőgép elveszése utáni sokkból. Bush elnök (immár az ifjabb) a Constellation programmal próbált volna kitörni a Föld körüli pálya rabságából. Ebből sem lett semmi, közben az űrrepülőgépeket is leállították, sőt egy ideig még az ISS folytatását is veszély fenyegette. Obama elnök is a Naprendszer távolabbi tájaira vágyott, de még a Holdra sem sikerült visszajutni, az ISS-t pedig az amerikai űrhajósok csak az oroszok űrhajóira jegyet váltva tudták elérni. Eközben a NASA különböző magáncégekkel megkötötte az űrszállítási szerződéseket, hogy azok hordozórakétákat, teherűrhajókat, majd embert szállító űrhajókat fejlesszenek. Bizonytalan az ISS jövője is, az Egyesült Államokban még nem dőlt el, hogy folytassák, vagy kiszálljanak.

Az Egyesült Államokban a Föld körüli pályánál távolabbra induló emberes űrutazások a Space Launch System (SLS) és az Orion űrhajó elkészültére várnak. A fejlesztés lassan halad, időközben a célpontok is változtak: Hold, Mars, néha kisbolygók. Egy valami azonban biztos, a NASA nem számíthat arányaiban az Apollo-korszakéhoz fogható finanszírozásra. Közben új célok bukkantak fel, úgymint az állandó holdbázis létesítése, ami aligha valósulhat meg, ha továbbra is évről évre finanszírozzák a programokat, annak ellenére sem, hogy Trump elnök ismét a Holdra történő visszatérést jelölte meg fő célként.

Miközben az Egyesült Államok többször nekifutott az emberes űrrepülések jövőbeni célpontja kijelölésének, Kína következetesen haladt előre a saját maga számára kijelölt úton. 2003-ban küldtek először űrhajósokat a világűrbe, majd sikerrel indították el űrállomás-programjukat. A Föld körüli pályán összeállítandó, nagy űrállomásuk elkészültét 2022-re ígérik. Közben leszállóegységeket és holdjárókat küldtek a Holdra. Céltudatos űrprogramjával Kína az évszázados megalázottságból kitörve vissza akarja szerezni nagyhatalmi státuszát, amit sokan az Egyesült Államok és Kína között meginduló, új űrversenyként fognak fel. Kína ugyanakkor többször bejelentette, hogy a jövőben nagyobb űrküldetéseit nemzetközi együttműködésben képzeli el. Európával és Brazíliával már több területen meg is valósult az együttműködés, miközben az USA Kongresszusa megtiltotta a NASA-nak az együttműködést Kínával.

Régebben a „jönnek az oroszok” varázsige vált az amerikai kultúra részévé. Ma Kínát tekintik a legfőbb versenytársnak, de csak gazdasági téren, az űrtevékenység területére még nem terjedt át ez a felfogás. Több mint egy évtizede egy akkori republikánus kongresszusi képviselő megpróbálta tudatosítani, hogy az űrversenyben Kína a fő ellenfél, de véleménye feledésbe merült. Ettől függetlenül Kína az eredményeit mégiscsak az USA-hoz méri, ezért is volt számukra óriási jelentőségű a leszállás a Hold túlsó oldalán, amit eddig még sem az amerikaiak, sem az oroszok nem tettek meg.

Tulajdonképpen van tehát versengés az USA és Kína között, de ennek intenzitása meg sem közelíti az 1960-as évek szovjet–amerikai űrversenyéét. Az 1960-as években a NASA-nál szinte hadiállapot uralkodott, annyira sürgette őket az idő. Az akkori és a mostani űrverseny intenzitása közti különbséget jól érzékelteti a NASA akkori és mostani költségvetése közötti különbség. A szerző szerint az űrrepülőgép-flotta leállítása volt az a pillanat, ami annak az űrkorszaknak a végét jelentette, amilyent Wernher von Braun és a Holdra eljutó úttörők elképzeltek.

Ma a kereskedelmi alapú, azaz magán űrtevékenység az, ami dinamikusan fejlődik. Ma a tömegek azért utaznak el Floridába, hogy a SpaceX és más cégek startjait nézzék meg, nem a NASA-ét. A NASA hajtja ugyan a távoli célpontok felé induló emberes űrrepülések ügyét, de erőfeszítései csak annyi erővel bírnak, mint amekkora a NASA súlya ma az amerikai politikában. Bizonyos körzetekben előfordulhat ugyan, hogy egy kongresszusi képviselő elveszíti a mandátumát, ha nem támogatja megfelelően a NASA erőfeszítéseit, de az még nem fordult elő, hogy egy elnökjelölt azért maradjon alul a választáson, mert az USA lemarad az űrversenyben. Ez tehát a valóság, Kína egymagában fut versenyt, miközben az USA a maga tempójában kullog, ami nem igazán nevezhető versenynek. Mások, például India, ugyancsak szeretnének bekapcsolódni az emberes űrrepülésekbe, de tőlük nem várható a versenyt megélénkítő tempó.

A Space Review szakportál fentiekben kivonatosan ismertetett cikkének szerzője Roger Handberg, aki a Közép-Floridai Egyetemen a politikatudományok professzora.