Nem kell az űrverseny retorikája
(Rovat: Vélemények, Űrpolitika - 2016.08.22 07:15.)

Nem csak az Egyesült Államokról van szó. Az egyre inkább nacionalista hangnem az űrtevékenység körül elriaszt bennünket a tudománytól, amit csak együttműködve művelhetünk.

A fenti címmel és bevezetővel jelent meg Lisa Grossman, a New Scientist fizika rovata szerkesztőjének véleménycikke lapja internetes oldalán. A szerző kijelentésit illetően nem kívánunk állást foglalni, ezért cikkét a lehető leghívebb fordításban, teljes terjedelmében olvasóink elé tárjuk. A közölt képeket is az eredeti cikkből, illetve az ott hivatkozott oldalakról vettük át. Az eredeti cikk (regisztráció után) a lent megadott linken olvasható. A linkek között adjuk meg az eredeti cikkben hivatkozott további, az űrtevékenységhez kapcsolódó forrásokat is.

Az űrtevékenység leginkább nemzetközi vállalkozás. (Kép: NASA / Getty)

A világűr meghódításában mindig jelen voltak a nacionalista felhangok. Azért mentünk el a Holdra, „mert a feladat nehéz”, ahogy Kennedy fogalmazott – de azért is, mert az oroszok már embert küldtek Föld körüli pályára. Mindannyiszor, amikor a NASA eljut egy újabb égitestre, előkerülnek a kis amerikai zászlók. Charles Bolden, a NASA főigazgatója azzal érvelt a jövő küldetéseinek embert szállító űrhajója építésére kötött szerződés mellett, hogy ily módon „visszahozzuk az űrindításokat Amerikába”.

Mostanában ennek nyomatékos kijelentésnek a logikus következményeit tapasztalhatjuk. Az űrrepülőgép korábbi parancsnoka, Eileen Collins július 20-án – az Apollo–11 holdraszállása évfordulóján – beszédet mondott a Republikánus Párt országos konvencióján, amelyben szorgalmazta, hogy „vezető szerepre kell törekednünk, hogy Amerika űrprogramja ismét az első legyen”. Ez a kijelentés egyértelműen Donald Trump erőteljesen nacionalista „Tegyük újra naggyá Amerikát!” szlogenjét visszhangozza.

Eileen Collins, az űrrepülőgép első női parancsnoka beszédet mondott a Republikánus Párt Konvencióján. (Kép: Space News)

Ez a lépés túl messzire megy. Az űrkutató közösségnek és tágabb értelemben a tudományos közösségnek nem szabad egy olyan politikai jelölt mellé szegődnie, aki az éghajlatváltozást „kínai kamunak” nevezte. Legfőbb ideje, hogy végiggondoljuk, mit tartunk fontosnak az űrtevékenységben. A legnagyszerűbb, legizgalmasabb tetteket nemzetközi együttműködésben hajtottuk végre; ha egyedül akarunk boldogulni, akkor nem tudunk meg többet a Világegyetemről.

Annak viszont van értelme, hogy az országok büszkék legyenek az űrkutatási eredményeikre. Alig valami tudja ennyire megmozgatni a képzelőerőt, és nagy dolgok végrehajtására ösztönözni az embereket. „Az űrtevékenységben emberi természetünk jó oldala nyilvánul meg” #&8211; tartja Casey Dreier, a világűr meghódítását támogató nonprofit szervezet, a Planetary Society űrpolitikai igazgatója.

Méltán ünneplik az ISRO irányítóközpontjában a MOM szonda Mars körüli pályára állását. (Kép: New Scientist – Manjunath Kiran / AFP / Getty)

Nem az Egyesült Államok az egyetlen ország, amelyik minden egyes űrindításkor és leszálláskor kis zászlócskákat lenget. Amikor India űrügynöksége 2014-ben sikeresen Mars körüli pályára állította űrszondáját, az indiai sajtó lelkendező szalagcímekkel köszöntötte az eseményt: „Az első ázsiai ország, amelyik elérte a Marsot”. Idén az Egyesült Királyságban Tim Peake brit űrhajós űrrepülése okán hágott tetőfokára a nemzeti büszkeség. Kína, Irán és Észak-Korea mind úgy tekintenek saját űrprogramjukra, mint ami a világ színpadán elfoglalt helyüket jelzi.

Tim Peake brit ESA-űrhajós az ISS fedélzetén. (Kép: ESA / NASA)

Büszkeség, félelem és irányítás

Nincs ebben semmi eredendően rossz – olyan ez, mint amikor büszkék vagyunk sportolóink győzelmeire. A büszkeség azonban könnyen a visszájára fordulhat, a sajátjaink támogatása helyett az ellenfél ellenséggé válhat.

„A vezetők meglovagolhatják ezt a büszkeséget, és azt kezdenek vele, amit csak akarnak” – állítja Duane Hyland, aki Kennedy és Hruscsov az 1960-as években, az űrverseny idején mondott beszédeiben kereste a nacionalista szófordulatokat. „Jóra is, és rosszra is használhatják.”

A félelem és az irányírás kezdettől fogva hozzá tartozott a világűrrel kapcsolatos retorikához. Lyndon Johnson kijelentette, hogy „aki ellenőrzése alatt tartja a világűrt, az ellenőrzése alatt tartja a világot.”

Még mielőtt Kennedy elmondta volna híres, a holdprogramot meghirdető beszédét, az Egyesült Államok katonai vezetése a Holdat a hadviselés létfontosságú bázisának – a „legfontosabb harctérnek” – tekintette. Kennedy meggyilkolása után Johnson védelmébe vette az Apollo-programot, amikor kijelentette: „Nem hiszem, hogy az amerikaiak ma élő generációjának bele kellene törődnie abba, hogy esténként egy kommunista Hold fényénél térnek nyugovóra.”

Collins ezeket az érzelmeket visszhangozta szerdai beszédében. „A fejlődés élvonalában vezető szerepet játszó államoknak lesz a világ egészében is vezető szerepük.” A világűr meghódításában kitartóan és módszeresen haladó Kína szelleme rendszeresen kísért az űrkutatási témájú kongresszusi meghallgatásokon, mint az Egyesült Államok dominanciáját fenyegető veszély.

Tényleg ide akarunk visszatérni? A hidegháború óta eljutottunk odáig, hogy az űrtevékenységben a siker már nem csupán azt jelenti, hogy az embereket életben tudjuk tartani odakint, hanem azt, hogy meg akarjuk érteni, mi van odakint, és hol van a helyünk ebben a rendszerben. Az emberes űrrepülés leginkább a nemzeti erőfitogtatásról szól – ez mindig is így volt, és most sincs másként.

Ez utóbbi az a fajta űrtevékenység, amelyre Trump elnöksége idején számíthatunk: a tudomány pedig a háttérbe fog szorulni. Trump pragmatikusként jellemezte saját magát, és kijelentette, hogy az űrtevékenységben legfőbb célja a hiányosságok pótlása, a hibák kijavítása lesz. Ne ringassuk magunkat abba az ábrándba, hogy ez a látszólagos pálfordulás azt jelenti, hogy a Trump-adminisztráció űrszondát küldene a Plútóhoz.

A „mi legyünk az elsők” szellemisége határokat szab annak, mit érhetünk el ténylegesen a világűrben. Az együttműködés fenntarthatóbbá, hosszabb távúvá és hatékonyabbá, nem is beszélve arról, hogy elérhetővé teszi a projekteket. Ennek köszönhető, hogy az űrhajósok immár akár egy évet is eltölthetnek a Nemzetközi Űrállomáson, és az együttműködés segített abban is, hogy a nagy hadronütköztetőben felfedezzük a részecskefizika standard modelljének hiányzó láncszemét. Nincs szükségünk egy újabb űrversenyre.

Scott Kelly a csaknem egyéves küldetése közben az ISS fedélzetén. Űrhajós ikertestvére a Földön várta. (Kép: NASA / Bill Ingalls)

Hatalmas célokat tűztünk magunk elé az űrkutatásban, az emberes űrrepülésben és a tudományos kutatásban egyaránt. Embereket akarunk a Marsra küldeni; meg akarjuk pillantani a Világegyetem legelső csillagait; idegen világokat akarunk felfedezni, hogy lássuk, van-e rajtuk élet. Talán az egyes országok egymagukban is meg tudják tenni ezen célok elérése felé az első lépéseket, de elérésükhöz olyan űrprogramra van szükség, amelyet csak a nemzetközi összefogás teremthet meg.

A plaketten, amelyet Neil Armstrong a Holdon hagyott, a következő felirat olvasható: „Békében érkeztünk, az egész emberiség nevében.” Ne engedjük, hogy ez puszta szólam maradjon!

Fordította: