Vajon a mesterséges intelligencia fejlődése végleg háttérbe szoríthatja az embert a világűr meghódításában? A brit királyi csillagász és amerikai szerzőtársa szerint igen.
Portálunkon ritkán írunk könyvismertetést, még ritkábban az eredeti könyv helyett annak ismertetése alapján. Most mégis kivételt teszünk, elsősorban a neves szerzők, másodsorban a téma érdekessége és aktualitása miatt. A könyv egyik szerzője az amerikai Donald Goldsmith csillagász, ügyvéd és ismeretterjesztő író, akinek azonban húsznál több ismeretterjesztő könyve közül hazánkban csak egyetlen műve jelent meg (Nemezis, a halálcsillag), az is bő három évtizeddel ezelőtt. Szerzőtársa viszont Martin Rees az Egyesült Királyság királyi csillagásza, akinek több ismeretterjesztő könyve is olvasható magyarul, legújabban a 2020-ban megjelent A jövőről. A két szerző idén áprilisban megjelent közös munkájának címe The End of Astronauts, vagyis szó szerint az űrhajósok vége, valójában inkább az emberes űrrepülések korának végét vetítik előre a szerzők. A könyvről a The Space Review portálon annak főszerkesztője, Jeff Foust írt ismertetést, az alábbiakban erre támaszkodunk, jóllehet írásából érezhető, hogy Foust nem (vagy nem teljesen) osztja a szerzők álláspontját.
Nemrég jelent meg az Egyesült Államok Nemzeti Akadémiáinak évtizedes előretekintő tanulmánya (decadal survey) a bolygókutatás és az asztrobiológia várható közeljövőjéről (lásd A naprendszerkutatás távlatai című cikkünket), a NASA ezen a területen megfogalmazott céljairól. A tanulmány javaslatai szerint a NASA-nak a marsi anyagminta Földre hozása mellett két zászlóshajó küldetést kellene indítania, egyet az Uránuszhoz, a másikat pedig a Szaturnusz Enceladus holdjára. Bár a tanulmány a hangsúlyt az automata űrszondákkal végzendő kutatásra helyezi, kitér az űrhajósokkal végrehajtandó felderítő repülésekre, nevezetesen az Artemis-programra is.
Az elmúlt évtizedekben fegyverszünet volt a felderítő kutatások két fő irányának képviselői között, az emberekkel és az automatákkal végzett kutatások hívei kölcsönösen elismerték, hogy a két módszer együttes, párhuzamos alkalmazása nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, mert a robotok végezhetik el az emberes küldetések végrehajtása előtt szükséges előkészítő felderítéseket. Ezt az állóvizet kavarja fel Goldsmith és Rees The End of Astronauts című könyvükben. Mint kifejtik, a Föld körüli pályánál távolabbi térségek kutatását kizárólag robotokra kellene bízni.
Álláspontjuk nem teljesen meglepő, hiszen Martin Rees a múltban többször is hangoztatta kételyeit az emberes űrrepülésekkel, pontosabban a távoli világok űrhajósok jelenlétével történő felderítésével kapcsolatban. Ennek megfelelően a szerzők felsorakoztatják az emberes űrrepülésekkel szemben gyakran hangoztatott ellenérveket, elsősorban azok magas költségeit és nagy kockázatát.
Új elem a könyvükben viszont, hogy a szerzők kitérnek a mesterséges intelligencia szerepére, és kifejtik, hogy a mesterséges intelligencia hidalhatja át az emberekkel és robotokkal végzett űrküldetések közötti szakadékot. Állításuk szerint a mesterséges intelligencia jövőbeli fejlődése lehetővé teszi, hogy a robotküldetések önállóan, de mégis hatékonyan dolgozzanak, egyre kevesebb emberi beavatkozást igényelve, az emberi beavatkozás szükségessége ugyanis számottevően lassítja a küldetések tempóját, egyúttal csökkenti a hatékonyságukat, amint az például a marsjárók esetében tapasztalható.
Foust szerint azonban a szerzők eltúlozzák a mesterséges intelligencia érdemeit, lehetőségeit. A bolygókutató Ian Crawford egyik, 2012-ben megjelent cikkére hivatkozik. Crawford 18 különböző, a felderítések során szükséges készséget vizsgált meg, és arra a következtetésre jutott, hogy azok közül 13-ban az emberek felülmúlják a robotokat. Rees és Goldsmith viszont azt állítják, hogy a mesterséges intelligencia jelenlegi fejlődésének köszönhetően húsz–harminc év elteltével csak két olyan készség marad, amelyben az emberek felülmúlják a robotokat, a megismerés és a döntések meghozatala, noha Foust szerint ezen állításukat nem támasztják kellően alá.
Ezt Foust annál is inkább fontosnak tartja, mert szerinte az általános célú mesterséges intelligencia fejlődésének üteme az utóbbi időben elmaradt az optimista várakozásokhoz képest. E tekintetben a helyzetet a fúziós energiatermeléshez hasonlítja, amelynek kapcsán azt is megemlíti, hogy a szerzők könyvükben leírják, hogy a Hold a fúziós energiatermelés nyersanyaga, a hélium–3 fontos forrása lehet, csak azt nem említik, hogy egyelőre nem léteznek a He–3-mal működő reaktorok. Néhány szűk területen a mesterséges intelligencia ugyan kétségtelenül sikereket ért el, de maga Elon Musk ismerte el egy interjúban, hogy még az önvezető autók fejlesztésében sem sikerült a maga elé célul kitűzött eredményeket elérni. Összességében Foust úgy látja, hogy a mesterséges intelligencia a bolygókutatásban sem éri el azt a szintet, amelyet Rees és Goldsmith remélnek.
Végezetül Foust néhány ténybeli tévedést, pontatlanságot is a szerzők szemére vet. Elírták a Columbia-katasztrófa évét, összetévesztik Scott Kellyt ikertestvérével, illetve a hasznos teher űrbe juttatásának költségére két különböző fejezetben eltérő adatokat adnak meg – ráadásul Foust szerint mindkettő nagyságrendileg hibás. A ténybeli tévedések Foust szerint a szerzők lényegi állításaival szemben is kételyeket támaszthatnak az olvasóban.
Természetesen a kormányok nem csak felderítés és tudományos kutatás céljából küldenének űrhajósokat a távoli égitestekre. Ez csak egyike a számos oknak, a kutatás mellett geopolitikai szempontok és a nemzeti büszkeség is szerepet játszik. Éppen ezért a szerzők ezt elismerve arra számítanak, hogy az Egyesült Államok és Kína űrhajósai a következő évtizedben leszállnak a Holdra, majd talán a 2040-es években, de talán később emberek léphetnek a Marsra. Az viszont nyilvánvaló, hogy az évtizedes áttekintő tanulmányban megjelölt kutatási célpontok közül sem az Uránusz, sem az Enceladus nem lesz a mi életünkben emberes küldetések célpontja. Az egyéb (közelebbi) célpontok esetében viszont Foust továbbra is az emberek és a robotok egymást kiegészítő tevékenységében látja a sikerek kulcsát. Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
A naprendszerkutatás távlatai
Új holdraszállás: 2026 előtt nem lesz?
Holdraszállás legkorábban 2025-ben
Biztonságos lehet-e a marsutazás?
Sugárveszély
Bolygóvédelmi lazítás
Review: The End of Astronauts (The Space Review)
Még nem ért véget a Hayabusa–2 anyagmintáinak vizsgálata, de máris fontos, a Ryugu kisbolygó múltjára vonatkozó hipotézis született.
